Sherlock Holmes?

Sherlock Holmes?

- John, az isten szerelmére, kiről beszélsz? – nézett rám értetlenül Mycroft Holmes.

- Az öcsédről, Sherlockról – felelem dühösen, miközben igyekszem megnyugtatni ujjaimmal lüktető halántékomat.

- Jól vagy? – teszi kezét a homlokomra.

- Hogy a fenébe lennék jól, mikor a lakótársam, a legjobb barátom, a te öcséd – igyekszem jelentősen megnyomni az utolsó szót – eltűnt, és te játszod itt a szenilist! – csattanok fel.

- Nekem nincsen öcsém – ismétli el immáron huszadjára.

- Hogy ne lenne? – ugrok fel a fotelből. Végleg elvesztettem minden türelmemet.

Idegbeteg módjára rontok ki az épületből, s a St Barts kórház felé veszem az irányt. Legalább egy negyedórás séta állt előttem, így ez idő alatt igyekszem rendezni gondolataimat. Minden ugyanúgy történt tegnap és azelőtt, ahogy az megszokott volt? Igen. Sherlock szokás szerint hegedült, engem becsmérelt, szúnyogokat vizsgált, békát darabolt – majd megfőzte őket -, s ismét velem kiabált. Igen. Akkor mégis mi a fene folyik itt?

Ma reggel hétkor keltem. Csend volt az egész lakásban, ráadásul meglepően meleg. Mivel féltem, hogy Sherlock esetleg felgyújtotta a konyhát, rögtön felvettem a papucsom, és elindultam az említett helyiség felé. Lakótársam azonban nem volt ott. Ahogy egyetlen holmija sem. Az aggasztó tény azonban az volt, hogy máshol sem találtam rá utaló nyomot. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos megint valami kültéri kísérletet végez, és csodák csodájára minden kacatját egy éjszaka alatt dobta ki, de valamiért ezt magam sem hittem el. Alig pár falat ment le a torkomon reggeli gyanánt, folyamatosan az ajtót figyeltem. Tíz órakor hallottam, ahogy megérkezik Mrs. Hudson a reggeli bevásárlásból, így rögtön lesiettem hozzá, hogy kifaggassam. És ekkor ért az első hidegzuhany. Fogalma sem volt, kiről beszélek.

Mivel nem hittem volna, hogy Mrs. Hudson hazudna nekem, így jó ötletnek tűnt megvizsgálni, hátha valami felzaklatta mostanában és kicsit felöntött a garatra, aztán picit baj van az emlékezetével. Miután azonban még a 20 évvel korábbi macskája halálának a dátumára is emlékezett, felhagytam a próbálkozással.

Gyorsan felöltöztem, és már dél körül Mycroft irodájában csücsültem. Utolsó mentsváram azután az esernyő fétissel rendelkező, tortafaló után Molly volt. Viszonylag nyugodt lelkiállapotban érkeztem meg a kórház legalsó szintjére, ahol Molly éppen egy holttestet vizsgálgatott. Mrs. Hudson tudatlanságát emlékezetkiesésnek, Mycroftét pedig egyszerűen szívatásnak tudtam be. Gondoltam, talán ő tüntette el öccse holmiját is. Sherlock asszisztense viszont teljesen megbízható tudattal rendelkezett, így bizakodva indultam el a lány felé.

- Jó napot, Molly! – szólítottam meg.

- Ó, John! Mi járatban? – érdeklődött, miközben fáradt szemeit rám emelte.

- Azt szeretném megkérdezni, hogy nem látta-e Sherlockot mostanában? – tettem fel kérdésem kalapáló szívvel.

- Kicsodát? Milyen Sherlockot? – kérdezett vissza azonnal.

- Hogyhogy milyen Sherlockot? Sherlock Holmest, a főnökét!

- Ne butáskodjon, John, nekem nem így hívják a főnökömet – mosolyodott el, mintha egy őrülthöz beszélne.

- Akkor hogy? – próbáltam leplezni félelmemet.

Egy pillanatig felcsillant a remény, ugyanis Molly zavarában azt sem tudta, merre nézzen. Nem tudott felelni a kérdésemre, s ez őt is majdnem annyira meglepte, mint amennyire engem.

- Na? Nem tud válaszolni?

- De… hát… nem emlékszem - döbbent meg.

- Hogy tud nem emlékezni Sherlockra? – szegeztem neki a kérdésem.

- Fogalmam sincs, kiről beszél.

- Hogyhogy nincs? Molly, kérem, ne csinálja ezt! Mycroft kérte meg arra, hogy hazudjon? – néztem rá esdeklő szemekkel. Már csak benne bízhattam.

- Dehogy, hogy gondolhatja ezt? Életemben nem beszéltem még azzal az emberrel, csak az újságban olvastam róla – felelte egyszerűen.

S ahogy ezt elmondta, mintha mi sem történt volna, visszatért a halottjához. Szerettem volna még beszélni vele, de akárhányszor megszólaltam, leintett, hogy hagyjam őt dolgozni. 

Ötletem sem volt, mit csináljak. Hova menjek, merre keressem. Bejártam pár boltot, kávézót a környéken, s néhány eladót is megkérdeztem, hogy látták-e, de a válasz ugyanaz volt.

„Sajnos nem segíthetek, nem ismerek ilyen nevű embert.”

Sírni lett volna kedvem, ahogy felbaktattam a lakásunkba. Minden egyes fiókot átnéztem, de sehol nem találtam semmi dokumentumot arról, hogy barátom létezne. Sem a hegedűje, sem a barátjának titulált koponya nem volt a lakásban. Egyetlen döglött állat, de még egy fecskendő sem volt sehol. 

Páni félelemmel a szívemben ültem le az ágyára. S ekkor meghallottam egy furcsa zajt, mely egyre jobban és jobban erősödött, majd hirtelen egy kék telefonfülke jelent meg Sherlock szobájában. Azt hittem, káprázik a szemem, és valójában teljesen megőrültem.

A kék rendőri telefonfülke ajtaja egyszer csak kinyílt, s egy férfi lépett ki rajta.

- Hello, John! – vigyorgott rám. – Én vagyok a Doktor!

KATT! :)

Remélem, tetszett a crossover első része! Kommentben írjátok meg, mit gondoltok róla! :) Legyen szép életetek!

F. xx