Sherlock Holmes? (5. rész)

Sherlock Holmes?

ELSŐ RÉSZHEZ KATT IDE

MÁSODIK RÉSZHEZ KATT IDE

HARMADIK RÉSZHEZ KATT IDE

NEGYEDIK RÉSZHEZ KATT IDE

Nem tudom, hogy csak számomra volt-e megdöbbentő életem első tér/idő/tér-idő vagy akármilyen utazása, de hadd mondjak el egy dolgot azok számára, akik még e fantasztikus élmény előtt állnak. Ugyanis egy icipici figyelmeztetés nem ártott volna még azelőtt, hogy mindannyian megfogtuk Jack valamelyik testrészét…

„Kedves utasaink! Kérjük, CSUKJÁK BE A SZEMÜKET VAGY KÉSZÜLJENEK FEL A LANDOLÁS UTÁNI ÖNKÉNTES GYOMORMOSÁSRA.

Köszönjük megértésüket. Élvezzék az utazást.”

Nos, igen. Ebből mindenki kitalálhatja, mivel foglalatoskodtam a megérkezésünk utáni percekben. Clara igyekezett segíteni, s sűrű bocsánatkérések közepette egyszerre szidta önmagát, és két másik útitársunkat. A két „vezetőnk” azonban ránk sem hederítve vitatkoztak.

Mikor végre minden kiürült a gyomromból, ami lehetséges volt, ingatag mozdulatokkal, a földet pásztázva kerítettem magamnak egy ülőhelyet. Addig a pillanatig időm sem volt megrémülni, hogy mégis hol vagyok, ám miután elhelyezkedtem, vetettem végre pár pillantást a környezetemre is.

Ha azt mondom, hogy ennél furcsább helyen még életemben nem jártam, akkor csak az igazságnak a vékony felületét karcolom meg szavaimmal, ugyanis a Földön – már amennyit én ismerek belőle – ehhez hasonló még a leggazdagabbak világában sincs.

Az ég kétszínű volt, s e két színt – sárgát és kéket – egy jól látható vonal választott ketté. Én a kék ég alatt ültem, így mellettem minden ennek az árnyalataiban virított. De a legfurcsább az volt, hogy én magam is. Ahogy letekintettem a kezeimre, páni félelem fogott el, ám mikor ránéztem Clara-ra, a Doktorra és a kapitányra, kissé megnyugodtam, ugyanis ők pedig – mivel a választóvonalon túl álltak – sárgák voltak.

- John! Megtenné, hogy felkel? – kiáltott oda a Doktor.

- Miért?

- Mert valaki igencsak morcos ön alatt – felelte egyszerűen, s már el is indultak mind a hárman az irányomba.

Nem értettem, miről beszél, mígnem egy enyhe mozgást éreztem a fenekem alatt. Rögtön felugrottam, s csodálkozásomra, egy élő állat – legalábbis annak néztem – nyitogatta szemeit.

- Ez egy Kősáska. Az év nagy részében kőnek álcázza magát, s van, hogy hónapokig meg sem moccan, ám ha ráülnek, azt azonnal megérzi. Főleg, ha az ember ugrál rajta vagy vizsgálgatja. Nekem elhiheti – közölte bizalmaskodó hangon a Doktor.

- Ez egy sáska? De hát a sáskák… vékonyak – próbáltam racionális magyarázatot kapni.

- Maga tényleg nem járt még sehol a Földön kívül, ugye? – kérdezte nevetve Jack.

- Nem – feleltem leplezetlen őszinteséggel, s erre még a Doktor is elmosolyodott.

- Na, induljunk, találjuk meg Sherlockot – adta ki végül a parancsot, s én minden lépésemet jól megfontolva haladtam utána.

Több órás gyaloglás után a puszta semmiségben, már nem bírtam tovább. Hiába intett le minden egyes alkalommal a Doktor, ha meg akartam kérdezni, hogy hol vagyunk, merre tartunk, most már válaszokat akartam. Így Jackhez fordultam.

- Mi is ez a hely pontosan?

- A tömény igazság. Gonosz egy Hely ez. Beférkőzik a gondolataidba, s akár a legjobb barátodat is leszúrnád, csak hogy hazamehess. Amit ő ki is használ.

- Kicsoda? – néztem értetlenül. Egy szavát sem értettem.

- Hát, a Hely.

S mivel ezután sem jelent meg az értelem szikrája a szememben, tovább magyarázott.

- Az univerzumban rengeteg ehhez hasonló Hely van. Nagy H-val. Tudattal rendelkeznek, s alig várják, hogy valaki átlépje határukat. Általában mindegyik más színű, s ha szabad ilyet mondanom, mi kifogtuk az egyik legizgalmasabbat. A színek egy-egy tulajdonságot képviselnek. A sárga az irigység, fösvénység jelképe. A kék pedig hidegségé. S hogy ez nekünk miért is olyan rossz?

Nos, mint azt már gondolom észrevette, kedves John, ha az egyik színű ég alatt állok, akkor olyan színűvé változom. S mi következik ebből? Az a tulajdonság egy idő után átveszi a hatalmat felettem. Ha mondjuk az ég rózsaszín lenne, s zöld, akkor akár egy egész életemet is szívesen eltölteném ott, ugyanis az egyik helyen békére lelnék, a másikban pedig kis testi izgalmakra – kacsintott rám.

- Akkor most mi – néztem fel az égre – irigyek és fösvények leszünk?

- Igen, ha túl sokáig itt maradunk. De pánikra semmi ok, mindjárt térfelet változtatunk.

- A probléma csak az, hogy attól még a tulajdonságok elkezdtek bennünk nőni. S hiába megyünk át a másik oldalra, amint visszatérünk, tovább erősödik - szólt bele a Doktor.

- Akkor mégis mihez kezdünk? – kérdeztem.

- Sietősre fogjuk a lépteinket – kaptam válaszul.

- És mégis tudjuk egyáltalán, hogy hova megyünk?

- Persze. A Hely legádázabb zugába. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül landoltunk itt. Sherlockon kívül mást is itt fogunk találni – felelte rejtelmesen a Doktor.

Körülbelül egy napos séta után a pusztában megjelentek a növények. Dombokon, erdőkön át vezetett az utunk, s néha kékek, néha sárgák voltunk. Éreztem a megkönnyebbülést, ahogy egyik színből átmentünk a másikba, ám ez nem tartott sokáig, mivel tévképzetek uralták gondolatainkat, s mindannyian éreztük a negatív tulajdonságok erősödését.

- Milyen messze vagyunk még? – kérdeztem zordan, szinte vádlón. Éppen a kék ég alatt sétáltunk.

- Már nem sok van hátra – igyekezett csillapítani Clara.

- Ezt mégis honnan tudod?! – támadtam neki. – Vakon követjük ezt az embert – vagy akármi is ő -, s még csak azt sem tudjuk, hogy közeledünk-e vagy sem.

Szinte égették a szavak a torkomat, de akármennyire is harcoltam ellenük, csak úgy ömlött belőlem a keserűség.

- Megérkeztünk – közölte halkan a Doktor, s mereven nézett maga elé.

- De hát itt nincs semmi – fakadtam ki. – Még csak annyi növényzet sincs, mint eddig volt. Talán ez a legpusztább hely, ahol eddig jártunk.

- Pontosan.

- Tessék?! – kezdtem még jobban elveszíteni a türelmem. Elegem volt már, hogy mindenki rébuszokban beszélt.

- Ez a hely a legpusztább része ennek a bolygónak. Legalábbis számodra. És sajnos fogadni mernék, hogy Sherlock is itt van valahol.

- Na, de mégis hol? Egy puszta kellős közepén állunk. Nem gondolja a doktor úr, hogy meg kéne látnunk őt, ha valahol erre kószálna?

Választ nem kaptam. Csak szomorú tekinteteket.

- Most mégis mi van? – kérdeztem egyre ingerültebben. Nem tetszett, hogy szánakoznak.

- Attól tartok - kezdte el a Doktor -, hogyha valakin eluralkodik az egyik tulajdonság, nem látja azt, ami az orra előtt van. Ettől féltem, s úgy látszik, mi már nem tudunk segíteni neked. Minden rajtad múlik. Addig, amíg nem szorítod vissza magadban a ridegséget, nem fogod őt meglátni. Itt van. Körülöttünk. Ebben biztos vagyok. Ez a közepe mindennek.

S nemcsak ez az egy probléma van. Minél több ideig tart a szívedben rejlő melegség megtalálása, annál valószínűbb, hogy lassanként mi is ridegek leszünk vagy irigyek, eltűnünk egyik pillanatról a másikra, s soha többé nem fogjuk észrevenni egymást. Nem lesz senki, aki emlékezzen, nem lesz senki, aki figyelmeztessen, hogy érezz melegséget. Ez a csapdája ennek a bolygónak. Több ezer, de akár több millió ember is sétálgathat most itt körülöttünk, de számunkra észrevehetetlenek.

- De ti miért nem tudjátok Sherlockot meglátni? Én lehet, hogy rideg vagyok, de ti még nem.

- Csak az találhatja meg a hidegben az elveszett társát, aki a legjobban szereti. S ha nem tévedek, négyünk közül ez te vagy.

Fictions a Facebookon. Katt! :)

Megérkezett a Wholock új része! Remélem, elnyerte a tetszéseteket! Kommentben írjátok meg véleményeteket! :)

Legyen szép életetek!

Sok puszi,

Flóra x

Mr. Én Sosem Vagyok Beteg

Köhögés.

Fejemre húzom a párnát, és imádkozom, hogy a zaj minél hamarabb elüljön.

Tüsszentés.

Várjunk csak. Itthon vagyok. És valaki tüsszent. Az utcáról nem jöhet, hiszen be van csukva az ablak. (Borzasztó hideg van odakinn.) Akkor…

Dühös fújtatás.

SHERLOCK BETEG?

Szinte megrökönyödve matatok lábammal a papucsom után, majd az ébresztőórára nézek. Hajnali 3 óra. Elképzelhetetlennek tartom az előbbi végkövetkeztetésemet, azonban a krákogás, torokköszörülés, hangos légzés valóban a szomszéd szobából jön. Óvatosan kinyitom az ajtót, s kikémlelek a folyosóra. Lassú, halk léptekkel közelítem meg barátom birodalmát, közben feszülten figyelek a kiszűrődő zajokra. A náthára utaló jelek nem csillapodtak, így vigyorral az arcomon rontok be ajtaján, a villanyt is felkapcsolom, hogy jobban szemügyre vehessem hogylétét.

A látvány nem okoz csalódást.

- John! – dörzsöli szemeit, mintha most ébresztettem volna fel. – Mit keresel te itt? Csak nem álmatlanságban szenvedsz gondolataid zúgolódása miatt? – próbálkozik szokásos epés megjegyzéseivel.

Igyekszem komoly arckifejezést felölteni, ám a kócos hajú, kipirosodott orrú, több tucatnyi zsepivel körülvett Sherlock igencsak mókás összképet nyújt.

- Nem, nem ez történt. Mintha köhögést hallottam volna ebből az irányból, gondoltam megnézem, hogy vagy. Minden rendben? – nézek rá aggódó tekintettel.

- Persze, John, hogy ne lenne? Én nem szoktam beteg lenni – erősködik, miközben látom rajta, hogy igyekszik visszatartani köhögési kényszerét.

- Tudod, ha egy embert a „beteg” helyett „meteg”-et mond, az igen is beteg – világítok rá.

- Igen is ki tudom mondani, hogy beteg! – ám minden ereje ellenére, az összes kísérlete kudarcba fullad.

Nem bírom tovább, felülkerekedik rajtam a nevetés. Mikor azonban meglátom Sherlock sértett arcát, megpróbálom visszafogni magam.

- Gyere, készítek neked egy teát – ajánlom fel, s már mennék is a konyhába, amikor kisgyerek módjára hisztizni kezd.

- John, egyáltalán nem vagyok beteg… BETEG. Mindegy, hagyjuk is. A lényeg, hogy egyáltalán nem vagyok köteles ezt neked bebizonyítani, most pedig, ha lennél olyan kedves, mennem kell dolgozni.

S tüntetőleg kikászálódik az ágyból – temérdeknyi papír zsebkendő hull le a földre -, s elindul a fürdőszobába zuhanyozni. Félúton kicsit mintha megszédülne, de egy pillanat múlva állát fölszegi és becsapja maga mögött az ajtót.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy hajnali három óra van? – kiáltom utána, ám választ nem kapok.

Amikor meghallom a víz csobogását, elindulok a konyhába. Akármit is gondol Sherlock – s akármennyire is vicces, hogy „Mr. Én Sosem Vagyok Beteg” elkapta a náthát –, mégsem hagyhatom, hogy betegen a mínusz 8-10 fokban odakinn mászkáljon. És ekkor támad egy ötletem.

Gyorsan a szobámba sietek, s magamra kapom a nyári nadrágom, egy rövid ujjú pólót és a legvékonyabb pulcsim. Így várakozom végül a nappaliban, míg Sherlock felöltözik.

- Hát, te? – lepődik meg, ahogy a bejárati ajtó felé tart. – Strandra készülsz?

- Nem, gondoltam, veled megyek. Olyan kellemes kinn az idő.

- Így akarsz az utcára kimenni? – rökönyödik meg. – Mínusz 10 fok van odakinn!

- Ugyan már, csak azok fáznak, akik betegek – nézek rajta végig jelentőségteljesen.

Sherlock nem bízta a véletlenre. Valószínűleg több nadrág, több pulcsi, alatta több ing (!) is volt rajta, ráadásul nem a szokásos cipőjét húzta lábára, hanem a hótaposóját. Életemben nem gondoltam volna, hogy felvesz egyet, sőt azt sem, hogy egyáltalán van neki. Nyakába sálat kötött, fejére pedig sapkát húzott.

- Én? Én ugyan nem fázok.

- Akkor minek van rajtad ez a sok ruha? Nézz csak rám, én, aki egészséges vagyok, elég ha a nyári kabátomat kapom magamra, és már készen is vagyok – közlöm vele. – Te nem így gondolod?

- De, de, abszolút igazad van – mondja összeszorított fogakkal.

Tüsszentés. Orrfújás.

- Valami belement az orromba – magyarázza ki magát, miközben egymás után veti le magára öltött ruhadarabjait.

Szinte hallom, ahogy a hidegtől összerezzen, s már majdnem meggondolom magam, de aztán eszembe jut, hogy csak így segíthetek neki, egyébként sose engedné.

- Na, máris jobb, ugye? – kérdezem, amint már csak egy rétegnyi ruha található barátomon.

- I…g…e…n – feleli remegve, majd határozott léptekkel elindul kifelé.

Gyorsan magamhoz veszem levetett ruháit, egy takarót, begyömöszölöm a kikészített táskámba, s utána rohanok.

- Hmm, de kellemes időnk van – nyújtózom meg, amint kiérünk a szeles, járókelőktől mentes utcára. – Tudod, a katonaságban rengetegszer kellett a hidegben, egy szál pólóban menetelnünk.

- Csodd…ddáás lehetett - passzírozza ki fogai között a szavakat.

- Csak nem fázol? Jól érzed magad? – állítom meg pár méter után.

- Rem...meekk…ül – válaszolja, s már tovább is indul.

- Tudod, kölcsön tudom adni a kabátom, ha gondolod. Én egyáltalán nem fázom, neked pedig a ruhád fel-felfújja a szél – ajánlom fel.

- Igg…geen. De csaa..kk azért kérem – szögezi le.

- Persze, persze – s már bújok is ki a dzsekimből.

Körülbelül 5 percet megyünk egymás mellett szótlanul, amikor erős köhögő roham rázza meg. Megállok mellette, és gyengéden visszafelé fordítom. Egy pillanatig tiltakozik, aztán a torkát érő fájdalom után már nem ellenkezik. Gyorsan beállunk egy kapualjba, kinyitom a táskát, s elkezdem ráadni levetett ruháit. Miután ismét több rétegnyi ruha van rajta, csillapodik a köhögése. Zsebemből előveszem a szükséges gyógyszereket, leerőszakolom a torkán, majd tárcsázom Mycroftot.

- Igen-igen, jöhetsz értünk, most már engedni fogja, hogy kikúráljam – közlöm testvérével, s egy másodpercen belül már be is kanyarodik a kocsi az utcasarkon.

Nem csodálkoznék, ha Mycroft végig követett volna minket.

- John? – néz rám Sherlock.

- Hm?

- Talán mégis megfáztam egy kicsit – jelenti ki, miközben égő homlokára teszem a kezem, s betuszkolom a meleg kocsiba.

KATT ÉS LIKE! :) xx

Mivel jómagam is kisebb (nagyobb) megfázásban szenvedek, belegondoltam, vajon drága nyomozó barátunk hogyan viselné el ugyanezt. Hát, én valahogy így képzelem. :) Remélem, tetszett!

Kommentben írjátok meg véleményeteket!

Legyen szép életetek!

Puszi, 

Flóra

November 11: Veteránok napja

Sziasztok!

Tudom, hogy nem szokványos, hogy történeteken kívül mást is posztolok ide, de úgy érzem - amilyen érzelmi állapotba kerültem a videó megtekintése után -, hogy muszáj megosztanom ezt a kisfilmet, hátha mást is pont annyira megráz a történet, mint engem... Ki tudja, kihez jut el; talán valaki olyanhoz, aki többet is tud tenni, mint hogy a megosztás gombra kattint.

És bárcsak én is többet tehetnék! Sőt, remélem, életem során eljutok egy olyan szervezethez, programhoz, közösséghez, ami lehetőséget ad majd arra, hogy akárkinek is segítsek, de mindaddig az önkénteskedésen kívül még ezzel szeretnék elérni valamit, valakit.

November 11-e az Amerikai Egyesült Államokban a Veteránok napja. Ebből az alkalomból készítették ezt a videót Jim Wolf michigani hajléktalan, alkoholista, emellett katona, veterán segítségével, melyben a férfi külső átváltozását mutatják be. Lehet azt mondani, hogy egy új frizurától és ruhától semmi nem változik, de véleményem szerint ez nem így van. Ahhoz, hogy valaki a javulás útjára térjen - ahogy ezt Jim meg is tette -, nem kell más, csak egy kezdeti lökés, bátorítás. Sokaknak ez egy idézet, egy jelentéssel bíró dal, családtagjának biztatása, egy mondat, hogy "igenis, képes vagy rá".

Rengeteg film készült már az Amerikában élő hajléktalanokról, és meglepő vagy sem, többségük egy, a háborút megjárt katona, aki hazatérése után nem találta a helyét a világban, a hazájában, melyet szolgált, melyért az életét adta volna.
Úgy vélem, a videó végén látható öröm, mindannyiunkat buzdíthat arra, hogy igenis tenni kell a bajba jutott emberekért, még ha egy ideig ez csak az ilyen szívszorítóan sokat érő videók megosztását is jelenti.

Legyen szép életetek!

Flóra xo

Sherlock Holmes? (4. rész)

Sherlock Holmes? 

ELSŐ RÉSZHEZ KATT IDE

MÁSODIK RÉSZHEZ KATT IDE

HARMADIK RÉSZHEZ KATT IDE

- Helló! Jack Harkness kapitány vagyok – lépett rögtön Clara-hoz a – még férfi szemmel is – lehengerlő idegen.

Valószínűleg Clara is így vélekedhetett, ugyanis leheletnyi elérzékenyülést vettem rajta észre, ahogy viszonozta Jack vizslató tekintetét. Az egyetlen ember, akinek azonban nem volt ínyére a dolog, az a szemét forgató Doktor volt.

- Az Isten szerelmére, Harkness, fejezd már be - s igyekezett visszakerülni a figyelem középpontjába. – Miért érzem úgy magam, mintha ez történne minden egyes alkalommal? – dühöngött magában.

- Mert úgy van – nevette el magát a kapitány, s miután kezet csókolt Clarának, a Doktorhoz fordult. – Én is örülök, hogy látlak, barátom – majd fittyet hányva az ellenséges fogadtatásra, szorosan magához ölelte.

A Doktor arca pedig egy pillanat alatt meglágyult, s rövid vonakodás után ugyan, de szeretettel viszonozta az ölelést.

- Régóta ismerik egymást? – kérdeztem Clarától.

- Igen, bár személyesen még sosem találkoztam Jackkel, de sokszor hallottam már róla. Egyszer ő menti meg a Doktort, egyszer pedig fordítva.

- Á, szóval a Doktor kezdetben lehordja a barátait, majd mikor úgy tartja kedve, megmenti azokat és kimutatja szeretetét? Hm, nem is tudom, kire emlékeztet – jegyeztem meg mosolyogva.

- A Doktor… minden. Zseniális, egyedi, rendkívüli és benne van a világ legtöbb szeretete ebben az univerzumban. Még ha ez nem is süt le róla az első alkalommal – nevette el magát.

- Nos, én is ismerek egy ilyen embert, s elhiheti, róla főképpen nem ezt gondolja elsőre az ember – jegyeztem meg.

Clara értette a célzást, s bátorítóan hátba veregetett.

- Nekem elhiheti, ha valaki, akkor a Doktor képes visszahozni Sherlockot.

- Így van, képes rá. No, persze, csak az én segítségemmel – állt elém hirtelen Jack Harkness. – Jó napot! Jack Harkness vagyok – mutatkozott be egy kacsintás kíséretében.

- John Watson. És… köszönöm a segítségét.

- Ó, igazán nincs mit. Teszem a dolgom. Szinte mindennap segítek valakinek és…

Ömlengését a Doktor szakította félbe, miközben már komolyan kezdtem elgondolkodni, hogy az ő világukban csak öntelt emberek léteznek… s hogy valószínűleg akkor Sherlockkal is ott ismerkedhettek meg.

- Jack, ha befejezted önmagad fényezését, talán elmondhatnád Johnnak, hogy miért is vagy itt, mert gondolom, kíváncsi rá – s színpadias gesztikulálásokkal átadta a szót barátjának.

- Igen, nos, John, sokáig úgy tudtuk, hogy a tér-idő repedéseket sem nyomon követni nem lehet, sem manipulálni azt, hova is vigyen egy embert. De, itt vagyok én, a Torchwood vezetője, akinek egy bizonyos ideje birtokában van egy bizonyos szerkezet, mellyel mindez megtehető. Egyszer már használtuk is – több-kevesebb sikerrel -, s úgy tervezzük, hogy most is ennek segítségével fogjuk visszahozni a barátját.

- Természetesen ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, de közös erővel úgy hiszem, képesek leszünk rá – mutatott a Doktorra.

- És el is hoztad? – kérdezte rögtön az említett személy, s amint Jack átadta neki, vizslató tekintetével pásztázni kezdte a különleges szerkezetet.

- Miért is van ez a Torchwood birtokában? – folytatta a Doktor.

- Jaj, istenem, ugyan hol máshol lehetne? Nálunk van a legnagyobb biztonságban – forgatta a szemeit Jack.

- Meghiszem azt – horkant fel a Doktor.

- Ó, Doktor, igen, valóban, ez egy tiltott szerkezet, s ha bárki tudná, hogy nálam van, valószínűleg megszűnnék létezni… bár ez nem nagyon lehetséges, szóval az örök kínszenvedéstől mentenél meg azzal, hogyha nem fecsegnéd el, és inkább megköszönnéd a segítségem ahelyett, hogy ezt is az ellenőrzésed alá akarod vonni! – csattan fel.

A Doktor arckifejezéséből kiderült, hogy igencsak meglepte ez a kirohanás, s igazán türtőztetnie kellett magát, hogy ne szóljon vissza. Rendezte arcvonásait, s mintha mi sem történt volna, folytatta a manipulátor szemrevételezését.

- Hogy indítható el?

- Képletekkel. A tér-idő mezőt írják le, s ha belegondolok, igazán egyszerűek ahhoz képest, milyen sokáig nem tudták elkészíteni.

- Mégsem te jöttél rá erre a nagy felfedezésre, ha nem tévedek – jegyezte meg epése. – Egyébként ezek hol vannak? – érdeklődött tovább a Doktor.

- A fejemben – felelte egyszerűen Jack.

- Remek, szóval te is akarsz jönni – következtetett.

- Még szép, hogy menni akarok! A Doktor pedig tudom, hogy nem szívesen vinne magával, így bebiztosítottam a helyem – magyarázta nekem és Clarának.

- Miért nem vinne szívesen? – kérdeztem rögtön.

- Azért, mert vakmerő, megbízhatatlan, nem követi az utasításokat, továbbá elég egy jelképesen halhatatlan lény az utazáshoz. Ja, és elég lett volna két emberre vigyáznom, s két ember életéért felelnem, azért – adott kielégítő választ a Doktor.

- Igen, és pont ezért imádsz velem utazni – kacsintott a Doktorra Jack.

Egy pillanatig sem zavartatta magát vagy azt, hogy nem látja őt szívesen a Doktor. Belegondoltam, vajon hány közösen eltöltött nap, utazás kellett ahhoz, hogy idáig jussanak. Az érdekes azonban az volt, hogy amennyire hasonlítottak, pont annyira voltak az ellentétei is egymásnak. Egyik pillanatban a világ legtökéletesebb párosát alkották, a másikban pedig ordítoztak egymással. Vajon az univerzum játszik velem egy kegyetlen tréfát és csak beleképzelem a helyzetbe ezeket a dolgokat, vagy tényleg olyanok, mint mi Sherlockkal? Hihetetlen ezt így kívülről látni.

Nem, mi azért ennyire nem vagyunk eltérőek. Vagy talán mégis?

- Mikor indulunk? És hogyan? – kérdeztem, hogy eltereljem gondolataimat.

- Akár három percen belül – mondta Jack.

- Ó, várjatok, meg kell néznem, hogy bezártam-e a Tardist – kapott a zsebéhez, s ismét őrült kutatásban kezdett a kulcsai után. A következő pillanatban pedig már rohant is hőn szeretett járművéhez.

- Férfiak és a játékszereik – jegyezte meg epésen Clara.

- A hogyan kérdésre pedig a válaszom, hogy rázósan. Először is, mindenki meg fogja fogni valamelyik testrészem – ekkor Clarára kacsintott, aki számomra döbbenetes módon elpirult -, majd egy sor bonyolult művelet beütése után utazunk egy csöppet, s remélhetőleg a barátja lábai előtt fogunk heverni, mikor kinyitjuk a szemünket.

- Értem, tehát csöppet sem veszélyes a dolog – mosolyodtam el. – Egyik résznél sem lehet hiba.

- Egy fikarcnyi sem – nevetett fel Jack.

- Megjöttem! – kiáltott fel a Doktor, mintha nem láttuk volna eddig is.

- Indulhatunk? – kérdezte Jack, s maga köré vont minket. - Doktor? Megnyomnád azt? – mutatott egy kék gombra.

- Ez az a sok bonyolult művelet? – érdeklődtem.

- Igen, már előre beállítottam mindent. Míg ti bájosan cseverésztetek, addig én ráhangoltam a manipulátort erre a repedésre – magyarázta.

- Mehet? – fogtuk meg mindnyájan a kezét.

Fictions a Facebookon. Klikk! :)

Wholock új része! Remélem, elnyerte a tetszéseteket! Írjátok meg véleményeteket kommentben! :)

Legyen szép életetek!

Sok puszi:

Flóra xx

Sherlock Holmes? (3. rész)

Sherlock Holmes?

ELSŐ RÉSZHEZ KATT IDE

MÁSODIK RÉSZHEZ KATT IDE

- Na, egye már meg, John! Éhes gyomorral nem játszhatunk nyomozósdit – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd ismét lehuppant barátom puha ágyára, és miközben még három sütit elmajszolt, boldog vigyorral az arcán nézelődött körbe.

Kicsit furán éreztem magam, ahogy felette álltunk Clara-val, és mindannyian Mrs. Hudson édességét eszegetjük, de inkább nem akadékoskodtam, hanem csendben vártam, hogy folytassuk a beszélgetést Sherlockról.

- Ugye, hogy máris jobb? – csapta össze a kezeit, s felpattant.

- Valóban – feleltem, miután válaszra váró tekintetét rám szegezte. – De most már felvilágosítana valaki arról, hogy mi folyik itt?

- Persze, persze – kezdett el fel-alá járkálni, s én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy hozok a szobámból egy nyugtatót, és kicsit lecsillapítom. Egy perc megállása nem volt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy kire is emlékeztet nagyon, s a hiányától összefacsaródott a szívem. Nem hittem volna, hogy pár Sherlock nélkül eltöltött nap ennyire meg fog viselni. Bár – egy kis pozitívum a szerencsétlenségben – így legalább rájöhettem arra, hogy nemcsak ő az egyetlen őrült ebben a világban. Talán ezért is értik meg egymást olyan jól, és mégis olyan rosszul. Zsenialitásuk különlegessé teszi őket, így egymás társasága átok és áldás is egyben.

Kicsit túlságosan elgondolkodhattam, ugyanis hirtelen a Doktor vizslató tekintetével találtam magam szemben.

- Éppen magyarázok – közölte. Kicsit rosszul érinthette, hogy nem figyeltem rá, de lassan kezdtem én is elveszíteni a türelmem.

- És ha valaki nem hallgatja a fantasztikus előadását, akkor összedől a világ?! – tettem fel kérdésem az akartnál kicsit élesebben, s ahogy megláttam elszomorodó arcát, rögtön megbántam, hogy kikeltem magamból. – Elnézést, kicsit ingerlékenyebb vagyok a szokottnál, és a bizonytalanság megőrjít. Elismételné, kérem?

Clara felém küldött mosolyából tudtam, hogy jól tettem a bocsánatkérést. Végül is Sherlockot mégiscsak egy olyan ember tudja megtalálni, aki egy kicsit – na, jó -, szinte személyiségében megszólalásig hasonlít rá. No, meg aztán ők az egyetlenek, akik egyáltalán hisznek barátom létezésében. Egykori létezésében.

- Rendben, tehát. Hol is tartottam? – gondolkodott el.

- Az idő száműzötteinél – felelte Clara, s a Doktor szeretetteljesen pillantott rá, amiért figyelt rá.

- Igen, nos, amióta világ a világ, az emberek egy része folyamatosan eltűnik. S nem mindegyikük lesz emberrablás áldozata. Egyesek, akik házában egy furcsa, vibráló repedés található a falon, hirtelen szó szerint a feledés homályába vesznek. Senki nem emlékszik rájuk, még a saját szüleik sem. Minden egyes közös emlékből, képről, videóról eltűnnek. Őket hívjuk az idő száműzötteinek. Nem tudni, miért, hogyan kerül ez a repedés teljesen átlagos emberek falára, de az biztos, hogy semmi jót nem jelent. Van, hogy követ egy embert, s az illető őrültként tengeti napjait egy őrültek házában, ugyanis a múltjából semmire nem emlékszik. A tér-idő repedésnek két fő fajtája van. Egyrészt van, akit egyszerűen kitöröl az időből, és így megszűnik létezni, azonban előfordulhat olyan is, hogy amint különféle lények, tárgyak átlépnek, átsodródnak ezen a járaton, hirtelen egy másik dimenzióban, században, bolygón találják magukat.

- Jelen esetben egy különleges helyzetről van szó, ugyanis ahogy az emberek elmondásából hallhattuk, nem emlékeznek Sherlockra. De maga, John, emlékszik.

- És ez mit jelent?

- Azt, hogy a barátunk talán csak egy másik helyre került.

- Csak?! Akkor induljunk, és hozzuk vissza.

- Ez azért nem olyan egyszerű. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy igazam van – itt egy kicsit felhorkant, amiből arra lehetett következtetni, hogy kizárt dolog, ő sosem téved -, másrészt nem lehet csak úgy nyomon követni, hogy a repedés kit hova visz – magyarázta.

- És mi át tudunk rajta menni? Egyáltalán hol van ez a repedés?

- A repedés, itt van – húzta el Sherlock ágyát.

Közelebb léptem, s egy pont az ágy szélességében végighúzódó, teljesen szokványos repedést láttam.

- Ez biztos, hogy nemcsak a fal hibája, s ne hívjak inkább egy festőt?

- Istenem, John… Nem, ez nemcsak egy repedés a sok közül, amit bármelyik festő be tud tapasztani vagy mit szoktak csinálni – forgatta szemeit.

Hú, már hiányzott, hogy valaki rám förmedjen. Meg sem kell találnunk Sherlockot, kaptam egy újat - gondoltam. Hirtelen felnevettem.

- Most meg min nevet? – húzta össze szemeit.

- Semmi, én csak… nagyon hasonlít valakire. És arra gondoltam, hogyha nem is találjuk meg Sherlockot… - de amit kimondtam ezeket a szavakat, és valóságossá vált az egész, elment a kedvem a nevetéstől.

- Másik kérdésére pedig a válasz – váltott gyorsan témát Clara -, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ugyanoda kerülnénk mi is. Igaz, van rá esély, de ez elenyésző. Ráadásul utána vissza sem tudnánk jönni, hogy újra megpróbáljuk, s ki tudja, hol ragadnánk életünk végéig.

- De nem tudnánk a Tardisszal menni? – kérdeztem, s a Doktor mosolyából arra következtettem, hogy kaptam egy képzeletbeli piros pontot, mert emlékeztem a nevére. – Clara azt mondta, hogy ezzel szoktak utazni. Térben és időben. Vagy hogy.

Nehéz volt feldolgozni ezt az egész időutazásos dolgot, de ha az ember Sherlock Holmes mellett dolgozik, hozzászokik, hogy vannak ép ésszel fel nem fogható történések is. Meg aztán, saját szememmel láttam, ahogy egyszer csak megjelentek a szoba kellős közepén, így aztán igyekeztem nem kiakadni.

- Hogy aztán ott hagyjam valami elhagyatott, sivár helyen? Szó sem lehet róla! – s óvó tekintetét a fülkére szegezte, miközben megsimogatta. – Nem, a Tardis szépen itt marad.

- Hát, de valamit tennünk kell! Mi van, hogyha éppen életveszélyben van valahol? – igyekeztem jobb belátásra bírni.

- Nyugalom, John. Nem jöttünk volna ide, ha nem az lenne a szándékunk, hogy visszahozzuk Sherlockot. Még ha ez szinte lehetetlen is. Én csak azt mondtam, hogy nem a Tardisszal megyünk. Nem azt, hogy egyáltalán nem megyünk sehova. A Tardist szépen itt hagyjuk, s ha mi nem térnénk vissza, nyugalmas, kicsit unalmas élete lesz. Remélhetőleg rátalál valaki, aki ápolni fogja – mondta, és igyekezett nem elérzékenyülni.

Még párszor megsimogatta, suttogott valamit, majd kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét, s az órájára nézett.

- Akkor mit fogunk tenni? – kérdeztem.

- Először is várunk.

- Mire?

- Nem mire, hanem kire – kacsintott rám.

- Hm? – igyekeztem kicsikarni belőle a választ.

- Valakire, akinek a birtokában van egy tiltott szerkezet, mellyel vissza lehet hozni a tér-idő repedésen át eltűnt embereket. Ehhez rengeteg bonyolult matematikai képlet is kell, ami ugyancsak kizárólag nála lelhető fel, így kénytelenek vagyunk a kapitány szeszélyeire hagyatkozni – közölte kicsit fanyarul.

- Milyen kapitány?

- Jack Harkness kapitány. Szolgálatára! – s hirtelen a Tardis mögül elénk lépett egy hosszú kabátos, láthatóan jól fésült, s akár egy „fogkrém reklámban is részt tudna venni” mosolyú férfi.

Fictions a Facebookon. Klikk! :)

És íme, itt a wholock harmadik része! Elnézést, hogy sokáig nem volt friss, de a suli miatt szerintem heti egynél többször nem fogok tudni írni! :( Ettől függetlenül mindig lesz valami friss, a blog Facebook oldalán is, igyekszem sokszor frissíteni! :) 

A történet, remélem, elnyerte a tetszéseteket, véleményeteket írjátok meg kommentben!

Legyen szép életetek!

 Flóra 

xx