Mr. Én Sosem Vagyok Beteg

Köhögés.

Fejemre húzom a párnát, és imádkozom, hogy a zaj minél hamarabb elüljön.

Tüsszentés.

Várjunk csak. Itthon vagyok. És valaki tüsszent. Az utcáról nem jöhet, hiszen be van csukva az ablak. (Borzasztó hideg van odakinn.) Akkor…

Dühös fújtatás.

SHERLOCK BETEG?

Szinte megrökönyödve matatok lábammal a papucsom után, majd az ébresztőórára nézek. Hajnali 3 óra. Elképzelhetetlennek tartom az előbbi végkövetkeztetésemet, azonban a krákogás, torokköszörülés, hangos légzés valóban a szomszéd szobából jön. Óvatosan kinyitom az ajtót, s kikémlelek a folyosóra. Lassú, halk léptekkel közelítem meg barátom birodalmát, közben feszülten figyelek a kiszűrődő zajokra. A náthára utaló jelek nem csillapodtak, így vigyorral az arcomon rontok be ajtaján, a villanyt is felkapcsolom, hogy jobban szemügyre vehessem hogylétét.

A látvány nem okoz csalódást.

- John! – dörzsöli szemeit, mintha most ébresztettem volna fel. – Mit keresel te itt? Csak nem álmatlanságban szenvedsz gondolataid zúgolódása miatt? – próbálkozik szokásos epés megjegyzéseivel.

Igyekszem komoly arckifejezést felölteni, ám a kócos hajú, kipirosodott orrú, több tucatnyi zsepivel körülvett Sherlock igencsak mókás összképet nyújt.

- Nem, nem ez történt. Mintha köhögést hallottam volna ebből az irányból, gondoltam megnézem, hogy vagy. Minden rendben? – nézek rá aggódó tekintettel.

- Persze, John, hogy ne lenne? Én nem szoktam beteg lenni – erősködik, miközben látom rajta, hogy igyekszik visszatartani köhögési kényszerét.

- Tudod, ha egy embert a „beteg” helyett „meteg”-et mond, az igen is beteg – világítok rá.

- Igen is ki tudom mondani, hogy beteg! – ám minden ereje ellenére, az összes kísérlete kudarcba fullad.

Nem bírom tovább, felülkerekedik rajtam a nevetés. Mikor azonban meglátom Sherlock sértett arcát, megpróbálom visszafogni magam.

- Gyere, készítek neked egy teát – ajánlom fel, s már mennék is a konyhába, amikor kisgyerek módjára hisztizni kezd.

- John, egyáltalán nem vagyok beteg… BETEG. Mindegy, hagyjuk is. A lényeg, hogy egyáltalán nem vagyok köteles ezt neked bebizonyítani, most pedig, ha lennél olyan kedves, mennem kell dolgozni.

S tüntetőleg kikászálódik az ágyból – temérdeknyi papír zsebkendő hull le a földre -, s elindul a fürdőszobába zuhanyozni. Félúton kicsit mintha megszédülne, de egy pillanat múlva állát fölszegi és becsapja maga mögött az ajtót.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy hajnali három óra van? – kiáltom utána, ám választ nem kapok.

Amikor meghallom a víz csobogását, elindulok a konyhába. Akármit is gondol Sherlock – s akármennyire is vicces, hogy „Mr. Én Sosem Vagyok Beteg” elkapta a náthát –, mégsem hagyhatom, hogy betegen a mínusz 8-10 fokban odakinn mászkáljon. És ekkor támad egy ötletem.

Gyorsan a szobámba sietek, s magamra kapom a nyári nadrágom, egy rövid ujjú pólót és a legvékonyabb pulcsim. Így várakozom végül a nappaliban, míg Sherlock felöltözik.

- Hát, te? – lepődik meg, ahogy a bejárati ajtó felé tart. – Strandra készülsz?

- Nem, gondoltam, veled megyek. Olyan kellemes kinn az idő.

- Így akarsz az utcára kimenni? – rökönyödik meg. – Mínusz 10 fok van odakinn!

- Ugyan már, csak azok fáznak, akik betegek – nézek rajta végig jelentőségteljesen.

Sherlock nem bízta a véletlenre. Valószínűleg több nadrág, több pulcsi, alatta több ing (!) is volt rajta, ráadásul nem a szokásos cipőjét húzta lábára, hanem a hótaposóját. Életemben nem gondoltam volna, hogy felvesz egyet, sőt azt sem, hogy egyáltalán van neki. Nyakába sálat kötött, fejére pedig sapkát húzott.

- Én? Én ugyan nem fázok.

- Akkor minek van rajtad ez a sok ruha? Nézz csak rám, én, aki egészséges vagyok, elég ha a nyári kabátomat kapom magamra, és már készen is vagyok – közlöm vele. – Te nem így gondolod?

- De, de, abszolút igazad van – mondja összeszorított fogakkal.

Tüsszentés. Orrfújás.

- Valami belement az orromba – magyarázza ki magát, miközben egymás után veti le magára öltött ruhadarabjait.

Szinte hallom, ahogy a hidegtől összerezzen, s már majdnem meggondolom magam, de aztán eszembe jut, hogy csak így segíthetek neki, egyébként sose engedné.

- Na, máris jobb, ugye? – kérdezem, amint már csak egy rétegnyi ruha található barátomon.

- I…g…e…n – feleli remegve, majd határozott léptekkel elindul kifelé.

Gyorsan magamhoz veszem levetett ruháit, egy takarót, begyömöszölöm a kikészített táskámba, s utána rohanok.

- Hmm, de kellemes időnk van – nyújtózom meg, amint kiérünk a szeles, járókelőktől mentes utcára. – Tudod, a katonaságban rengetegszer kellett a hidegben, egy szál pólóban menetelnünk.

- Csodd…ddáás lehetett - passzírozza ki fogai között a szavakat.

- Csak nem fázol? Jól érzed magad? – állítom meg pár méter után.

- Rem...meekk…ül – válaszolja, s már tovább is indul.

- Tudod, kölcsön tudom adni a kabátom, ha gondolod. Én egyáltalán nem fázom, neked pedig a ruhád fel-felfújja a szél – ajánlom fel.

- Igg…geen. De csaa..kk azért kérem – szögezi le.

- Persze, persze – s már bújok is ki a dzsekimből.

Körülbelül 5 percet megyünk egymás mellett szótlanul, amikor erős köhögő roham rázza meg. Megállok mellette, és gyengéden visszafelé fordítom. Egy pillanatig tiltakozik, aztán a torkát érő fájdalom után már nem ellenkezik. Gyorsan beállunk egy kapualjba, kinyitom a táskát, s elkezdem ráadni levetett ruháit. Miután ismét több rétegnyi ruha van rajta, csillapodik a köhögése. Zsebemből előveszem a szükséges gyógyszereket, leerőszakolom a torkán, majd tárcsázom Mycroftot.

- Igen-igen, jöhetsz értünk, most már engedni fogja, hogy kikúráljam – közlöm testvérével, s egy másodpercen belül már be is kanyarodik a kocsi az utcasarkon.

Nem csodálkoznék, ha Mycroft végig követett volna minket.

- John? – néz rám Sherlock.

- Hm?

- Talán mégis megfáztam egy kicsit – jelenti ki, miközben égő homlokára teszem a kezem, s betuszkolom a meleg kocsiba.

KATT ÉS LIKE! :) xx

Mivel jómagam is kisebb (nagyobb) megfázásban szenvedek, belegondoltam, vajon drága nyomozó barátunk hogyan viselné el ugyanezt. Hát, én valahogy így képzelem. :) Remélem, tetszett!

Kommentben írjátok meg véleményeteket!

Legyen szép életetek!

Puszi, 

Flóra