Végzetes diagnózis

Lehangoltabb volt. Kevesebbet evett. És még kevesebbet beszélt. Két dolgot csinált egész nap: hegedült vagy velem üvöltözött. Éreztem, hogy valami nincs rendjén. S ahogy teltek a napok, egyre jobban féltem… egyre jobban megbizonyosodtam abban, hogy valami nagyon szörnyű dolgot titkol el előlem.

- Sherlock, most indulok a boltba, kérsz valamit?  - érdeklődtem, miközben magamra vettem a kabátom.

Választ most sem kaptam.

Idegesen léptem ki az ajtón a csípős londoni szélbe, még Mrs. Hudsontől sem köszöntem el. Gondolataimba merülve siettem lefelé a Baker Streeten, igyekeztem minél hamarabb eljutni a szupermarketbe. Alig kószált pár ember az árukkal megrakott polcsorok között, így viszonylag hamar sikerült összeszednem minden szükséges élelmiszert. Azt terveztem, hogy amint hazaérek, elkészítem lakótársam egyik kedvenc ételét, s így talán rá tudom venni arra, hogy pár falatot leerőltessen a torkán.

Tervem azonban pár perccel a boltból való távozásomat követően kudarcba fulladt, ugyanis egy fekete limuzin parkolt a 221 B előtt. Kivételes módon örültem Mycroft beteges kényszerének - mely abból állt, hogy tudni akart Sherlock minden lépéséről -, s reméltem, ő tudja barátom lehangoltságának okát. A szatyrokat betettem a csomagtartóba, ám valószínűleg ott is fogom hagyni, ahogy Mycroftot ismerem – gondoltam keserűen. Még szerencse, hogy süteményt nem vettem. Az túlságosan sok kedvesség lett volna egy napra.

Anthea szokásához híven egy hűvös „Hello”-val köszöntött, majd elmerült telefonja rejtelmeiben. Hirtelen tudatosult bennem a tény, miszerint most még ahhoz is túlságosan ideges vagyok, hogy megpróbáljak szóba elegyedni vele.

Észre sem vettem, hogy nem a szokásos úton haladunk, csak akkor, mikor Mycroft kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. (Hű!) Utazásom alatt egy kisebb vihar is kialakult, még szerencse, hogy Mycroftnál mindig van esernyő. Erre a gondolatra szinte hisztérikus nevetés fogott el, ám lakótársam bátyja mintha olvasna gondolataimban, jól kupán vágott az említett tárggyal.

- Ezt most miért kaptam? – kérdeztem ártatlan arccal, de válaszul csak egy gúnyos felmordulást kaptam.

Ekkor megláttam, hol is vagyunk pontosan. London egyik külkerületében – talán az egyik legeldugottabban -, s annak is a kórháza előtt álltunk. Hirtelen minden jókedvem elszállt. Lassú léptekkel indultunk el a bejárat felé, majd beszálltunk a liftbe, s a legfelső emeletet céloztuk meg.

- Az öcsém… nos, olyan amilyen – kezdett bele Mycroft -, ám az elmúlt időszakban még zárkózottabb, rosszkedvűbb lett, s ezt még úgyis megállapítottam, hogy két hete nem is találkoztam vele.

- De akkor mégis hogy?

- Láttalak téged – felelte közömbösen. – Na, de lényeg a lényeg, hogy elkezdtem nyomozni. S meglepő módon ez több erőfeszítésembe került, mint amennyit gondoltam volna elsőre. Emiatt még kíváncsibb, s fogalmazhatunk úgy, hogy sokkal aggódóbb is lettem. Kifaggattam Mollyt, Mrs. Hudsont, még az újdonsült kutyátokat is megvizsgáltattam, hátha annak van valami baja, de mindenki makkegészséges, és senki nem tud semmiről. Ezután jöttél te. Búskomorságodat csak Sherlock okozhatta, így szinte minden fellelhető orvossal beszéltem, s több száz hívás után – még szerencse, hogy sok beosztottam van – kiderült, hogy az öcsém a munkahelyén csinált különböző vizsgálatokat saját magáról, majd az eredményeket elküldte egy orvosnak e-mailben. Meg kell hagyni, mindig tud meglepetést okozni. Valószínűleg így akarta elterelni a figyelmemet, hogy napokon át ki sem mozdult a lakásból.

- És most ehhez az orvoshoz jöttünk el?

- Igen.

- Nem kellene mégiscsak megvárnunk, míg Sherlock magától elmondja nekünk? Talán még nem áll rá készem… Ez végül is a magánügye – próbáltam érvelni, holott ugyanolyan kíváncsi voltam, mint Mycroft. Talán előre féltem, hogy mit fogok hallani.

Mycroft enyhe éllel a hangjában kinevetett, majd bekopogtatott egy ajtón. Választ meg sem várva, rögtön becsörtetett.

Komótosan, nehéz teherrel és súlyos fájdalommal a szívemben léptem be a nappalinkba. Hazafelé félúton kiszálltam a limuzinból, s a hátralévő távolságot gyalog tettem meg. Egyrészt nem akartam, hogy Sherlock lássa, honnan jövök, másrészt gondolkodásra volt szükségem.

Már odakintről lehetett hallani, ahogy barátom egy csodaszép melódiát játszik a hegedűjén, s ez még jobban elkeserített.

Megpróbáltam hangtalanul, főleg pókerarccal leülni a kedvenc fotelembe, azonban Sherlock rögtön abbahagyta játékát, s felém fordult.

- Tudod? – kérdezte mereven.

- Igen – válaszoltam halkan.

Lakótársam gyors mozdulatokkal helyet foglalt velem szemben.

- Mycroft el is vitt az orvosomhoz? – érdeklődött, holott egy szóval nem mondtam neki még semmit. Hiába, sosem fogom tudni megszokni, hogy mindig mindenre rájön.

- Voltunk nála, igen. Miután a bátyád enyhén megfenyegette, nagyjából mindent elmondott. De én tőled szeretném hallani.

Arca megrándult, majd fájdalmas vigyorba torzult.

- Mit szeretnél hallani, John? Hogy agydaganatom van, és pár hónapon belül meghalok? Hogy érzem, ahogy egyre jobban fáradok, leépül a szervezetem és már alig tudom tartani a hegedűt is? Hogy a dedukciós képességeim is lassan Lestrade-éhoz hasonlóak lesznek? Mit szeretnél, mit meséljek még?

Ahogy ültem a kedvenc fotelemben egyre inkább úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Legjobban talán az rémített meg, hogy Sherlock, a mindig nyugodt, hideg, magabiztos barátom a szemem láttára omlott össze.

KATT :))

Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez az újabb kis történet. Véleményeteket kommentben írjátok meg! :) Legyen szép életetek! Sok puszi! xx