Első látásra: 21. fejezet/2. rész

Nem emlékszem sok mindenre. Az emberek kiáltozása, az elénk terülő káosz, a földön fekvő fiú sokkoló látványa azonban örökké az emlékezetembe fog vésődni.

Mikor az öt fiú eltűnt a szemünk elől, egymásra mosolyogtunk barátnőmmel. Mintha lett volna egy közös kis titkunk, mely örökké összekovácsol bennünket. Ahogy meghallottuk az először előadott dal ritmusát, a fiúk szólóját, rögtön táncra perdültünk. Nem foglalkoztunk vele, hogy talán egyikük barátnői vagyunk, többek lehetünk annál, hogy csak rájuk nézünk és egy-egy autogramosztás alkalmával megöleljük őket. Nem érdekelt minket, hogy a körülöttünk állók sem ezt várják el tőlünk, kislányos rajongókként ragadott minket magával a zene. Rengeteg negatív véleményt kaptunk már az iskolában is azért, mert megvesszük a CD-jüket, esetleg felszabadult boldogság önt el bennünket akkor, ha csak a rádióban lejátsszák egyik dalukat... senki sem érti meg, mit változtattak meg bennünk, hogyan, milyen módon mentették meg az életünket... főleg talán az enyémet. Azt, hogyan segített a dallam, a dalszöveg túlélni azokat a borzalmas eseményeket...
Ekkor határoztam el, hogy amint lejönnek a színpadról, s lesz alkalmam beszélni Zayn-nel, elmondok neki mindent. Joga van hozzá, ráadásul még meg sem köszöntem egyiküknek sem.

Ezek a gondolatok pörögtek az agyamban, mikor egy fülsüketítő sikoltás kíséretében felnéztem a mosolyogva, odaadóan éneklő srácokra, s csak arra lettem figyelmes, hogy az, aki lassan a legtöbbet jelenti számomra, meghökkenve, oldalát fogva esik össze a színpadon.

- Jézusom... - mondta mellettem elhalóan Jenna.
Körmeit a karomba vájva fogott le, semmi mást nem hallottam, csak a saját kiabálásomat. Mintha egy lassított filmet néztem volna. Egy pillanatra mindenki leállt, majd a sokkból feleszmélve hirtelen egyszerre indult el több száz diák az ajtók felé. Egyesek az ablakokon keresztül másztak ki, ugyanis egymás után három durranást lehetett még hallani.
Nem tudtam megszólalni, azonban érdekes módon később észrevettem, hogy berekedtem a sok üvöltözéstől.
- Gyertek le, azonnal! - kiáltotta az egyik testőr, a másik kettő pedig már fel is ugrott a fiúkért.
Négyüket kábán hozták le, az iskola mentőse pedig már mellettem állt, várva arra, hogy felrohanhasson a sebesülthöz.
- Zayn-nel törődjenek már! - üvöltözték mindannyian.
- Louis! Jézusom, a karod... - sikította Jenna, és majdnem elájult a sok vér látványától.
- Nem is fáj... - felelte, majd ájulva rogyott össze a földön.
- Louis... - szólongatta barátját Harry, ám az érkező orvos eltaszigálta az útból.
Éreztem, hogy Jenna szorítása enyhül a karomon, így mindenkit félrelökve felrohantam Zaynhez. Hallottam, ahogy a többiek szólongatnak, mondván lehet, aki a lövéseket leadta, még ott van.
A következő pillanatban már én is a földön hevertem.

Nem éreztem, nem hallottam, csupán szememmel érzékeltem azt, mi történik körülöttem. Lábam biztos fájhatott, ugyanis a mentős barátomtól hirtelen átlépett a jobb combomhoz, mely mellett vértócsa hevert.
- Zayn... kérem - próbáltam tátogni, ám ügyet sem vetve rám, katonásan osztogatta a parancsokat a közben beözönlő rendőröknek, orvosoknak.
Valószínűleg elveszthettem az emlékezetem, ugyanis nem rémlett, hogy a hatóságok valaha is kiértek volna ilyen gyorsan egy helyszínre. Ezen elméláztam egy darabig, s csak arra figyeltem fel, mikor valaki könnyek között szorongatja a kezem.
- Emma... Emma... hallasz? - szólongatott Jenna.
Összemosódott foltokat láttam, nem vagyok benne biztos, de mintha a többiek is ott lettek volna körülöttem.
- Zayn? - krákogtam.
Választ nem kaptam, ugyanis Liam őrült ordibálások közepette próbálta elérni, hogy vigyenek már minket kórházba. Ahogy két erős kar magához vont, elálmosodtam. Utolsó pillantásom a mellettem heverő fiúra esett, akit mélyvörös csíkok tarkítottak.

- Szerintetek magához fog térni? - kérdezte Jenna, miközben kezét tördelte az ágyam melletti széken ülve.
- Biztosan - biztatta Niall, ám fátyolos hangja nem volt túl meggyőző.
- De mi lesz... ha egyikük is meghal? - suttogta Harry, s vörös szeméről a vak is látta volna megviselt állapotát.
- Mégis mi ez az egész? Miért akarná bántani egyiküket is akárki? - folytatta az önmarcangolást Liam, miközben aggódva nézett végig a három egymás mellett lévő ágyon.
Louis bepólyált karral, infúzióra kötve feküdt a fehér matracon, szeme békés nyugalmat sugárzott, egy laikus talán azt hitte volna, hogy az igazak álmát aludja. Jobbra tőle Zayn hevert eszméletlenül, neki az oldalán volt egy hatalmas, tátongó seb. A nővérek hozzá rohantak be a legtöbbször, majd miután stabilnak ítélték, a combomat ért károsodást vizsgálták. A főorvos óránként tett nálunk látogatást, félő volt, hogy egyikünk akár örökre kómába esik.
Aztán pedig ott volt a sajtó, aki már a kórház bejáratánál tanyát vert, anyukámat is csak a fiúk testőrei tudták behozni az épületbe. Önkívületi állapotban rogyott le mellém, csatlakozva a népes társasághoz. Igazság szerint egyiküknek sem szabadott volna benn lennie, de a helyzetre való tekintettel kivételt tettek.

- Annyira sajnáljuk! - fordult oda Liam anyához, ám ő erre semmit sem reagált.
Folyamatosan a nevemet suttogta, és a kezemet szorongatta.

Remélem, elnyerte a tetszéseteket az új rész! Mindenkinek kellemes ünnepeket, jó olvasást!! :)<3
S ne feledjétek, ha holnap délig meglesz a 10,000 látogató, meglepetés!! :)
LOVE
Flóra xx

KATT :)