Első látásra: 20. fejezet/2. rész

- Hát, ti meg kik vagytok? - hallottuk a felháborodott kérdéseket mindenhonnan.
- Ez nem az a csaj, akit Mike... tudjátok... - kiáltotta egyikük.
- Mit kerestetek ti odabenn? - ordított egy magas, barna hajú lány az arcomba.
Még mielőtt válaszolni tudtam volna, a csengő éles hangja zavarta meg az egybegyűltek hangod nemtetszés kinyilvánítását. Még kaptunk pár gonosz, gyilkos pillantást mindketten, aztán a tanárok közbelépésének hatására mindenki elindult egy-egy osztályterem felé. Hiába, hogy az egyik leghíresebb fiúbanda van itt a sulinkban, az élet megy tovább. Senkitől nem fogadják el késési oknak továbbá azt sem, ha lesokkolt állapotának inkább az intenzív gyűlölethullám az oka, így Jenna unszolására megmozdultam, és a matek terem felé vettük az irányt.
Nagyon közel jártunk ahhoz, hogy elkéssünk - aminek akár büntetés is lehetett volna a vége, ugyanis Mrs. Kepner nem veszi jó néven, ha valakit valami jobban érdekel hőn szeretett tantárgyánál -, de szerencsénkre nem csak a diákokat zavarta meg a hirtelen jött újságíróáradat. Az ablakok alatt egyébként még mindig lézengett pár fotós, ám a nagy részük inkább már a 'sajtószobaként' kinevezett öltözőben foglalt helyet, és türelmetlenül várták azt, hogy a fiúk interjút adjanak végre. Csak remélni mertem, hogy rólam egy szó sem fog esni, sem ott, sem itt. Amint azonban belépett a tanárnő, minden reményem szertefoszlott.
- Jó reggelt, mindenkinek! Ms. Thompson, kérem fáradjon ki a táblához, nézzük meg, vajon a matematikához is ugyanolyan jól ért-e, mint a címlapokra kerüléshez! - köszöntött kaján vigyorral.
Égő arccal támolyogtam ki, miközben Jenna vigasztalóan rám mosolygott. Azt a kevés önbizalmamat is, ami volt, elvette az a tény, hogy minden lány, egytől-egyig gonoszan rajtam tartotta a szemét, miközben próbáltam minél gyorsabban megoldani a matekpéldát. Emily karba tett kézzel ült a tanári előtti padban, arca gúnyos vigyorba torzult.
Miután végeztem, Ms. Kepner kénytelen volt egy ötössel helyre küldeni, ugyanis hibátlanul oldottam meg a kiszabott feladatot, így kedvtelenül folytatta az órát. Megkönnyebbülten rogytam le barátnőm mellé, majd percenként az órára nézve vártuk együtt a kicsöngőt. Mint akik hatalmas titkok tudói, néha sejtelmesen egymásra mosolyogtunk, én az ő boldogságának, ő pedig az enyémnek örült.
A megszabadulást jelző csengő hatására rögtön kisiettünk, noha fogalmunk sem volt, hova kellene mennünk. Szerencsére rögtön akadt valaki, aki útba igazított minket.
- Figyelem! Figyelem! Minden diákot kérek, hogy a második óra után a tanárok vezetésével fáradjanak le a tornaterembe, ahol az az öt fiú aláírást fog osztogatni! Nyomatékosan megjegyzem, hogy aki ellógja a következő tanórát, igazgatói figyelmeztetésben fog részesülni! - szólalt meg hirtelen a sulirádióban az igazgatóhelyettes hangja.
Az utolsó mondat elhangzása után rengeteg lány fordult vissza, és szomorúan baktatva haladtak tovább a folyosón, ám néhányukat még az intő sem érdekelte, egymás fellökve rohantak a tesiterem ajtajához.
- Mit csináljunk? - szegezte nekem hirtelen a kérdést Jenna.
- Menjünk talán angolra? - néztem rá értetlenül. Mégis mit csinálnánk?
- Nem úgy értem. Mi menjünk majd az autogramosztásra vagy ne? De ha nem megyünk, mit csinálunk azalatt?
- Szerintem nem kellene mennünk - húztam el a számat. - Nem bírnám ki négyszáz lány újbóli halálos pillantásait.
Barátnőm együttérzően karolta át vállamat, majd a rohangászó diáktársainkat kikerülve, sikeresen jutottunk el a nyelvi teremhez.
Ms. Benton különösen nem foglalkozott a kialakult helyzettel, meglepő nyugalommal adta elő mondandóját, majd a csengő megszólalása után katonás rendben hajtott le minket a büfé mellé, ugyanis közelebb már nem tudtunk kerülni a tornateremhez. Valószínűleg ezt csak mi ketten nem bántuk, a szélső ajtón keresztül kislisszoltunk az udvarra, ahol csak a fiúk voltak ott. Meglepetten hagyták abba mindannyian a beszélgetést, mikor megláttak minket, majd pár másodperc múlva visszafordultak korábbi tevékenységeikhez. Jennával a legnagyobb fa alá telepedtünk le, tanácstalanul tekintgettünk körbe.
Nem telt bele sok percbe, Jennának megcsörrent a mobilja, és ahogy észrevette, ki hívja, széles mosoly terült el az arcán. Vidáman csacsogva válaszolt, én pedig boldogan néztem barátnőm felhőtlen vigyorát.
- Niall volt az - közölte az egyértelműt. - Kéri, hogy menjünk be mi is.
- Huh. Hát, akkor indulás - keltem fel.
Ráérősen battyogtunk visszafelé, majd türelmesen beálltunk a sor leghátuljára, ám utánunk is rengetegen érkeztek még, így a tömeg szabályosan magával lökdösött mindkettőnket. Eleinte nem volt semmi gond, senki sem figyelt ránk, inkább arról beszélgettek, hogyan is fogják üdvözölni a fiúkat, hogy rögtön beléjük szeressenek. Jennával egy szót sem szóltunk egymáshoz, idegesen tördeltük egymás kezét, kezdett eluralkodni rajtam a pánik, ugyanis utálok szűk helyen, több száz emberrel összezsúfolva lenni. Ő tudta ezt, így aggódva tekintgetett rám.
A problémák akkor kezdődtek, mikor beléptünk az ajtón, és a már végzett lányok tüzetesen vizsgálgattak minden újonnan érkezőt. Az egyikük felismerhetett minket, ugyanis megbökte barátnőjét és felénk mutogatott. Jennával próbáltunk elvegyülni, ám sikertelen volt minden próbálkozásunk. Egyre többen kiáltoztak felénk, én pedig egyre rosszabbul voltam, ugyanis mindenki ránk mászott, lassan az ájulás szélén álltam. A fiúktól még messzebb voltunk, ám a körülöttünk keletkezett hatalmas hangzavar hatására Harry felkapta a fejét.
Jenna ezalatt megkérte az embereket, hogy engedjenek minket el, mert nem érzem jól magam, ám ez sem, sőt az ezt követő kiabálás sem hozott eredményt, senki sem hallotta őt.
Ahogy a srácok felé tekintettem láttam, hogy a göndör srác aggódva néz rám, majd Zayn nevét kiáltva rám mutat. Az említett fiú csak futó pillantást vetett rám, folyamatosan mosolygott a kamerákba, ám ahogy hirtelen visszanézett, megkövült a tekintete.
Ebben a pillanatban hatalmas fájdalom kerített hatalmába, valaki megrántotta a hajam.
- Te kis ribanc - sziszegte egy nagydarab lány a fülembe.
Levegő után kapkodva próbáltam elmenni a közeléből, még Jenna segítsége is hiábavaló volt. Azt hittem, egy izzadságtól bűzlő tömeg kellős közepén fogok megfulladni, miközben valaki ütlegel, mikor egy erős kéz markolt fel, és emelt ki az emberek közül. Semmit nem észleltem a körülöttem lévő történésekből, félkómásan kapaszkodtam megmentőm nyakába. Eközben barátnőmet szólongattam - mát amennyire tudtam -, ám nem kaptam választ.
- Semmi gond, Niall már megy érte - nyugtatott meg egy mély hang.
Nemsokára egy hűvösebb folyosóra értünk, ahol nem volt senki, így pár lépés után, levett a hátáról. Leültetett a teremben lévő székre, majd aggódva nézett el rám.
Én pedig, mintha csak most fognám fel, mi is történt, a félelemtől reszketve gyorsan összekuporodtam és elsírtam magam. Zayn rögtön leguggolt hozzám, és hátamat, majd hajamat simogatva nyugtatgatott, közben ezerszer bocsánatot kért.
- Nem... a... te... hibád... - szipogtam.
- Dehogyisnem. Annyira sajnálom - vádolta önmagát.
Szavak híján szorosan magamhoz öleltem, majd elismételtem immáron érthetőbben és tisztábban, hogy nem az ő hibája.
- Vissza kellene menned. Mit szólnak, hogy nem vagy ott? - kérdeztem, miután elengedtem.
- Nem hagylak itt magadra - felelte határozottan.
- Elleszek én. Itt foglak várni - mosolyodtam el. - Csak kérlek találd meg nekem Jennát.
Még mielőtt válaszolhatott volna, az említett személy Niallel a sarkában betoppant, majd ahogy észrevett, odasietett hozzám. A két fiú ideges pillantást váltott, ám mi visszatereltük őket az autogramosztásra.

Kellemes olvasást! Remélem, tetszeni fog! :)
LOVE
Flóra xx


FACEBOOK