Fictions ツ: Első látásra: 22. fejezet/1. rész

- Tehát... ha jól értem, tulajdonképpen az én hibám az egész. Miattam van kómában az egyik legjobb barátom, és a szerelmem is - zuhantam össze lelkileg.
- Nem tudjuk, hogy ki volt pontosan a lövöldözés célpontja. Lehettél te, de lehetett az is, hogy mindannyiunkat el akart valaki tenni láb alól - próbált vigasztalni Niall.
- De akkor Emmát miért kellett bántaniuk? Hisz ő semmiről sem tehet - kérdeztem megrökönyödötten.
- Nem tudjuk, Zayn - ingatta a fejét kényszeredetten Harry, s közben éreztem, hogy Louis miatt még mindig nagyon aggódik.
- Azt már tudjuk, hogy kinn mi zajlik? Emma szülei tudják, mi történt? A lövöldözőről van valami hír? - ontottam magamból a hirtelen jött megválaszolatlan kérdéseket.
- Mióta behoztak titeket, egyikünk sem hagyta el a kórházat. Az első napokban minden újság címlapján ez szerepelt, ráadásul a sajtó tanyát vert a bejárat elé, így csak a testőrök segítségével tudott bejönni Emma anyukája is. Paul mindennap benéz, de az újságírók folyamatosan ostromolják, így, hogy ne tudjanak ide is bejönni, inkább lenn van reggeltől-estig, és tartja a frontot. Tényleg, ő még a Louis-val történtekről sem tud - túrt bele idegesen a hajába Liam.
- Lemegyek, beszélek vele - ajánlotta fel Jenna. - Engem kevésbé akarnak lenn szétszedni, és egy kis friss levegő sem fog ártani - mondta, s ezzel még az őt óvó szőke srác is egyetértett.
- A lövöldözőről semmit sem lehet tudni - folytatta Liam. - Mikor lemenekítettek titeket a színpadról, próbálták elkapni, ám akkor már eltűnt. Egyébként Emma anyukája otthon van... jelenleg. Hazaküldtük, mert ő is itt volt velünk, ám ő sem nem ivott, se nem evett. Mondtuk neki, hogyha lesz valami, majd hívjuk. De szerintem nem bír sokáig otthon maradni.
- Csodálkozol? - kérdeztem kissé élesen. - Ne haragudj, csak... megtennétek, hogy egy percre kimentek? Szeretnék kicsit kettesben lenni Emmával.
- Persze, mindjárt odatolunk mellé - segített ki Harry.

Ahogy a srácok kiléptek az ajtón, nem bírtam tovább. Életem során második alkalommal sírtam ilyen mértékben, először anyukám halálakor. A meleg, sós könnycseppek végigfolytak arcomon, majd Emma karján landoltak. Nem mertem hozzáérni. Mi van, ha véletlenül úgy érintem meg, hogy kárt teszek benne?
Arca békés volt, szinte már boldog. Óvatosan húztam végig ujjaimat a haján, majd kissé nevetségesen reménykedve abban, hogy eljátszhatjuk Csipkerózsika történetét, megcsókoltam. Ebben a mesében azonban, nem történt semmi.
A következő pillanatban már a karján fekve aludtam el.

- Zayn, ébredj, hozzák vissza Louist! - szólongatott Harry.
Barátunkat csövekkel kitömve tolták be a kórtermünkbe, mi pedig, mintha gyászmenetet néznénk, levegőt benntartva figyelve követtük tekintetünkkel.
A következő fél óra során szinte minden lehetséges módon megvizsgált egy orvos, majd a nyakmerevítőmet levette, és szigorú pihenést írt elő. Közben Jenna is visszatért Paullal az oldalán, aki talán kicsit meg is hatódott, miközben annyira magához ölelt, hogy szinte kiszorította belőlem a szuszt.
- Paul... kicsit szorosan tartasz - préseltem ki fogaim között.
- Kölyök... annyira örülök, hogy jobban vagy - mondta, miközben elengedett.
- Te hogy vagy? - kérdeztem. Látszott rajta, hogy őt is megviselték az elmúlt napok.
- Velem ne törődj, nincs nekem semmi bajom - rázta meg a fejét.

- Mi van Paullal? - kérdeztem a többieket, miután menedzserünk visszament a kordonokhoz, a kórház bejáratához.
- Szerintem semmi... Miért, mondott valamit? - kérdezte riadtan Niall.
- Nem, csak... olyan megviselt - válaszoltam nevetséges indokomat.
- Zayn. Mind azok vagyunk - komorodott el Liam.
- Hé. Srácok! Louis ébredezik - kiáltott fel Harry, s már rohant barátjához.
- Liam, segíts, kérlek - kértem meg, és a következő percben már mindannyian az ágya mellett álltunk.

- Louis, hogy vagy? Hallasz engem? - kérdezgette megrögzötten Harry.
- Szi... um. Asztok - krákogta Louis, miközben nagyokat pislogott. - Ti kik vagytok?
Értetlenül néztünk egymásra, majd, mintha egyszerre jönnénk rá, mi is történik, összeomlottunk.