A díszvacsora

- Semmi kedvem nincs ehhez az egészhez – panaszkodtam anyának.

- De hiszen a te tiszteletedre rendezzük – lepődött meg.

- Talán pont ezért… - dünnyögtem az orrom alá.

Sajnos jobb ötletem nem volt, így az utasításnak megfelelően felmentem a szobámba, hogy kezdetét vehesse a készülődés odalenn. Nekem a nap folyamán csak annyi dolgom volt, hogy… ne tegyek semmit. Egész életemben ilyen feladatokra vártam, most mégis unalmamban inkább vizsgáztam volna angolból, mint hogy idegességgel a gyomromban várjam a vendégek hadseregét.

A vacsorára az egész családi família - kicsik és nagyok, távolban és közelben élők - hivatalos volt, így azt hiszem, nem csoda, hogy hogyan éreztem. Minden egyes ember - olyan ötven fő – azért jön, hogy a sikeres érettségimet ünnepelje. Nem túlzás ez egy kicsit? Jobban örültem volna, hogyha csak a szűk családom, a közeli barátaim lettek volna meghívva, ám anya kezébe vette az irányítást, és semmi beleszólást nem engedett az előkészületekbe. Apa ugyan próbálta kicsit visszafogni, de ahogy anyukámat ismerem… nem sok sikerrel járhatott, még akkor sem, ha a bevált trükköket alkalmazta. Ilyen nagy és fontos eseménynél – ahogy ő fogalmazott – nem engedhetjük meg, hogy valamilyen elnagyolt ünneplést tartsunk, hiszen egy nagyon fontos szakasza az életemnek lezárult.

- Milyen meglepetés lenne már akkor, ha te szerveznéd az egészet? – kérdezte logikusan.

- Kiszámítható és nyugalmas… - mormogtam.

Egész álló nap szobám fogságára voltam ítélve, olvastam, takarítottam, zenét hallgattam, és minél kevésbé akartam az előttem álló órákra gondolni.

Ám az időt sajnos nem lehet megállítani, sem lelassítani, így előbb-utóbb eljött a ’buli’ ideje, én pedig egy idegességgombóccal a gyomromban lépkedtem lefelé a lépcsőn, hogy a vendégek érkezésekor én is ott legyek az ajtóban, hiszen úgy illik, hogy a felköszöntött is üdvözölje az eljövőket…

- Szia, aranyom! – mosolygott kedvesen nagymamám.

- Szia, nagyi! – örültem érkezésének.

Már nagyon régóta nem találkoztunk, ugyanis ő volt az a nagymamám, aki több mint száz kilométerre lakott tőlem.

- Anya, muszáj elmennem a mosdóba – szóltam hozzá kérlelve.

- Na, jó, menj! De aztán siess! – mondta halkan, miközben üdvözölt egy számomra teljesen ismeretlen házaspárt.

Megkönnyebbülve sétáltam a női mosdó felé, és már gondolatban el is terveztem, hogy egy jó darabig ott fogok maradni. Ahogy a kézmosó fölé hajoltam, kifújtam a már régóta benntartott levegőt, és nagyot sóhajtottam.

- Nehogy elsiesd a dolgot – hallottam egy mély férfihangot odakinn. – Ráérsz odabenn akár meditálni is.

Ki ez? És most komolyan hozzám beszél? Miért nem megy a férfi mosdóba, ha annyira sietős elvégeznie a dolgát?

- Menjen a férfimosdóba – szóltam ki.

- Miből gondolod, hogy vécéznem kell? – nevetett.

Rendkívülien feldühített önelégült nevetése. Nem bírtam megállni, így feltépve az ajtót, higgadtságot magamra erőltetve vágtáztam ki a rejtélyes idegen felé.

- Helló – köszöntött vigyorogva.

- Te mégis ki vagy? – lepődtem meg.

A rejtélyes idegen… a rejtélyessége ellenére elég vonzóan hatott rám, ami csak még jobban feldühített.

- Zayn vagyok – nyújtotta kezét egy kacsintás kíséretében.

- Te rám csak ne kacsintgass, inkább menj be végre, ha már annyira zavart, hogy odabenn vagyok – mondtam, és azzal faképnél hagytam.

Pontosabban csak akartam, ugyanis kezem után kapott és visszahúzott magához.

- Nem akarok bemenni, és csak azért zavart, hogy odabenn vagy, mert ez azt jelentette, hogy nem vagy itt kinn – lehelte a fülembe.

Utáltam, hogy ekkor mintha minden idegszálam kiéleződött volna, felállt a szőr a karomon, és önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá.

- Ez a szöveg bevált már valaha is? – kérdeztem, és próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy a karjaiba omoljak.

- Még másnak sosem mondtam – mondtam komolyan, és határozottan a szemembe nézett. – Úgyhogy te mondd meg… bevált? – kacsintott kajánul.

- Nem – feleltem megmakacsolva magamat.

- Már most imádom, hogy ilyen harcias vagy – nevetett a fülembe.

- Örülök, hogy a kedvedre tehettem – mondtam gúnyosan, mire egy újabb kacagást kaptam.

Próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de erősen magához húzva tartott, és az volt az igazság, hogy nagyon nem is zavart, hogy testünk egymásnak feszült.

- Tudod, nem is olyan rossz ez a vacsora… - kacsintott ismét.

- Szerintem el kellene menned a szemészetre – mondtam, és egy erős rántással kiszabadítottam magam.

Féltem a saját reakciómtól, hogy valami olyasmit teszek, amit később megbánnék.

Gyors léptekkel hirtelen az ajtónál teremtem, és mosollyal az arcomon üdvözöltem az érkezőket.

- Látom már megismerkedtél Zaynnek. Ugye milyen kedves fiú? – kérdezte anya.

- Az – hagytam rá

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek hátra, mikor egy szempár szinte égette a hátamat, s így egy vigyorgó Zaynnel találtam szembe magamat, aki ismét rám kacsintott. Ezután könyörgő szemekkel intett, hogy bocsássak meg neki, mire nem tudtam mást tenni, rámosolyogtam… és ekkor veszítettem el végleg minden akaraterőmet ellen.

Cseh Lillának! :)

Flóra xx