A váróteremben

Idegesen várakoztam a kórház bejáratánál arra, hogy végre rászánjam magam a belépésre. Ettől a vizsgálattól rengeteg minden függött, így egy cseppet sem vágytam a végeredményt. Féltem attól, hogy valami végleges, valamilyen visszafordíthatatlant állapítanak meg, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyedül voltam egész életemben, ám most, hogy szükségem lett volna egy támaszra, inkább nem is akartam arra gondolni, hogy ismét át kell élnem valami borzasztót… magányosan.

- Hölgyem, nem akar bemenni? – kérdezte egy idősebb néni élesen.

- Öhm, köszönöm, de még nem… nem állok készen… és egyedül vagyok itt – mondtam halkan.

- Ugyan már, édesem, a félelem még senkit sem mentett meg, tessék csak szépen túl lenni rajta, és utána bánkódni. De én megmondom magának, hogy sokkal jobb lesz, mint amire számít – közölte, s kedvesen maga előtt tartva betolt a bejáraton.

- Innen már megleszek… köszönöm – mondtam neki hálásan.

Lassú, de határozott léptekkel indultam el a regisztrációs hölgyhöz, miközben a néni szavai csengtek a fülemben.

- April Hope – mondtam, s már adta is az orvosomhoz a sorszámot.

- Nincsenek sokan maga előtt, egy ember épp most van benn, ketten pedig kinn vannak a váróban – tájékoztatott kedvesen.

- Köszönöm szépen – válaszoltam, s már el is indultam a második emeletre.

Próbáltam minél kevésbé beleélni magam a félelembe, több-kevesebb sikerrel.

- Ki a rosszat, be a jót. Ki a rosszat, be a jót… - mondogattam magamba, mikor beléptem a liftbe.

Másodpercek alatt ott találtam magam a rendelő előtt, és hiába a sok pozitív gondolat, gyomrom görcsben állva adták tudtomra, hogy lassan émelyegni is fogok.

Remegő lábakkal ültem le a váróban található padra. A hölgy jól mondta: egy idősebb nő, és egy velem egykorú, göndör hajú fiú volt még előttem.

Kisebb sóhajtások, és mély lélegzetvételek segítségével nyugtatgattam magam, ám mikor a néni bement a doktorhoz, ismét visszaestem a korábbi, gyomorforgatóan félő állapotomba.

- Ennyire izgulsz? – kérdezte kedvesen a fiú.

- Igen… tudod, nagyon sok minden függ ettől a vizsgálattól – válaszoltam, s örültem, hogy végre valaki eltereli a figyelmemet.

- Biztos minden rendben lesz – jött hozzám közelebb, miközben biztatóan rám mosolygott.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Egyébként hogy hívnak? – érdeklődött, én pedig örömmel válaszoltam minden figyelemelterelő kérdésére.

- April Hope – nyújtottam a kezem. – Téged?

- Harry Styles. Örülök, hogy megismertelek - kulcsolta ujjait az enyémre.

Puha, finom keze nyugtatóan hatott rám, ami nagyon meglepett. Sajnos gyorsan elhúzta a kezét, ráadásul be is hívták, így újra előjött a régi, jól ismert félelem.

Harry nem sokáig volt benn, egy tízperc eltelte után már ki is jött a rendelőből. Biztatóan megszorította a kezem, így kicsit pozitívabban néztem a jövő elé.

- Idekinn megvárlak – suttogta, mikor elhaladt mellettem.

- Az nagyon jó lenne – válaszolta, s magam sem értettem, miért van rám ilyen hatással ez a fiú.

Biztos léptekkel, s reményekkel teli szívvel mentem be az orvoshoz, aki már elő is készült a vizsgálat elvégzéséhez.

- Örülök, hogy újra láthatom April. Hogy s mint? – érdeklődött barátságosan.

- Kicsit idegesen – vallottam be egy természetellenes nevetés kíséretében. – Szeretnék már túl lenni ezen.

- Akkor azt hiszem, el is kezdhetjük – mondta, s támogatóan mosolygott rám.

A szokásos ötperces procedúra után félelemmel vegyes izgatottsággal ültem a székben, várva a doktorra, hogy hozza a felvételeket.

- Behívhatok valakit? – kérdeztem az asszisztenst.

- Persze, csak nyugodtan – felelte, s én már szaladtam is kifelé Harryért.

Hatalmas boldogság töltötte el a szívemet, mikor láttam, hogy nem ment el, tényleg ott ült, ahol nem sokkal ezelőtt elváltunk.

- Mi az? Készen vagy? – kérdezte aggódva.

- A vizsgálatot szerencsésen túléltem – nevettem fel hirtelen jött jókedvemben. – Az eredményre várok, bejössz?

- Azt szeretnéd, hogy ott legyek veled? – kérdezte meglepve. – Persze, nagyon szívesen.

Kezemet kinyújtottam, mire a nyugtató, puha ujjait biztatóan fonta az enyémekre.

- Nem lesz semmi baj – fordított magához, s átölelt. – Már nem vagy egyedül.

-  Honnan…? – kérdeztem meglepetten.

- Egy kedves néni beszélt rólad nekem – mosolyodott el.

- Köszönöm – mondtam, s szorosan magamhoz öleltem.

Miután elengedtük egymást, kéz a kézben mentünk be az eredmények meghallgatásáért. 

Felhalmi Mónika számára! :)

Flóra xx