- Nem tudom, talán elmenekült... - motyogom.
- Tessék?! - kapja fel a fejét hirtelen.
- Semmi, semmi... - dünnyögöm magam elé. - Fogalmam sincs hol lehet - az igazat megvallva, azért egy kicsi van... de ezt nem fogom anya orrára kötni.
Néha, mikor rosszkedvünk van, vagy egyszerűen csak felejteni akarunk, elmegyünk. Fedezzük a másikat, és miután tiszta a terep, egymás keresésére indulunk. Rengetegszer előfordult már, hogy a hideg, az eső vagy akár vihar ellenére is a másuk után ballagtunk, majd mikor 'összefutottunk', együtt töltöttük a napfelkeltéig megmaradt időt.
Inkább én vagyok az, aki minden szó nélkül, szeszélyes kedvében hirtelen egyedül akar lenni - többször fordul elő az, hogy ő jön utánam, mintsem az, hogy én utána.
- Mehetek aludni? - kérdezem anyát, miután már majd meghalok a nyomasztó csöndtől.
- Igen, menj - válaszolja, miközben gondterhelten rám néz.
Mielőtt még meggondolnám magam, felpattanok a székről, és felsietek a szobámba. Halkan kulcsra zárom az ajtót, és a sötétben leülök az ágyamra. Idegességemben rágni kezdem a körmöm, ám a rossz szokásomat egy percen belül abba is hagyom, ugyanis hallom, ahogy léptek közelednek az ajtómhoz. Egy pillanatra elhiszem, hogy anya akar velem beszélni, nem futamodik meg, de mire ezt végiggondolom, már el is halkul cipőjének kopogása.
Nem sokat vacillálok. Papucsomat edzőcipőre, rövidnadrágomat a kedvenc fekete farmeremre, itthonra tartogatott pólómat pedig egy ugyancsak fekete felsőre cserélem. Továbbá felkapok egy táskát, melybe vizet, egy kisebb pokrócot és egy pulcsit teszek, ha esetleg sokáig kinn maradnánk.
Nem okoz gondot megtalálnom Eric-et. A meglepő, és egyben feszültséget keltő, hogy egy nagyon ismerős srác hátát pillantottam meg mellette.
- Te mit keresel itt? - szólítom meg a fekete hajú (sajnos szívszaggatóan tökéletes mosollyal rendelkező) srácot.
- Én is örülök neked, Bia - ajándékoz meg félmosolyával.
Körmömet az ujjamba szorítom... így, ilyen erőszakkal kényszerítem magam arra, hogy elfordítsam a fejem róla, és leüljek a bátyám mellé.
- Jól vagy? - kérdezem halkan, s csak ekkor veszem észre, hogy nincs beszámítható állapotban.
- Mi tettél vele?! - támadok rögtön Zaynre, s reakcióm őszinte meglepettséget vált ki belőle.
- Én? Semmit. Jézusom, Bia, én voltam az, aki elhozta azoktól az állatoktól - közli ingerülten.
- Milyen állatoktól? - de már előre tudom a választ, így hirtelen hálásan pillantok rá, mely belefojtja a szót.
- Segítek őt hazakísérni - ajánlja fel, s már nyúl is, hogy felhúzhassa a földről testvéremet.
- Nem kell, köszönöm - mondom halkan, de csak egy nevetséges pillantást kapok tőle, mellyel adja tudtomra, hogy teljesen figyelmem kívül hagyja minden mondanivalómat.
- Gyere! Nem szeretnélek téged is ilyen állapotban összeszedni valahol - utasít, én pedig azon veszem észre magam, hogy szótlanul baktatok utána a sötétben.
Mikor már túl vagyunk az út felén is, erőt veszek magamon, és megszólalok.
- Sajnálom, nem akartam goromba lenni.
Először azt hiszem, hogy nem hallotta, amit mondtam, de pár másodperc után lassítani kezd, míg végül megáll. Bátyámat leülteti, és hátára teszi a táskámból kivett pokrócot.
- Bia, nagyon jól tudod, hogy érzek irántad - néz mélyen a szemembe, mire a térdem cserben hagy.
- Nem tudom - mondom, s közben elcsuklik a hangom. - Én nem tudom, hogy ki az, akit egyáltalán érdeklek... a bátyámon kívül.
- Szeretlek - emeli fel az államat, és megsimogatja az arcom. Lassan, tétován fürkészi arcvonásaimat, majd magához húz és megcsókol.
- Én is szeretlek - mondom, és jóleső érzés költözik a szívembe.
- Na, végre - brummogja Eric a háttérben, mire mindketten felnevetünk.
- Menjünk haza - mondom, s mindkettejük kezét megfogom.
Határvölgyi Biának! :)
Flóra xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése