Öntudatlanul

- Mondtam már, hogy ehhez nekem semmi kedvem? - panaszkodom tovább.
Nem hiszem el, hogy megint elrángattak erre az unalmas megbeszélésre. Itt ülök, és a fal érdekes festésén kívül semmi figyelemfelkeltő dolgot nem veszek észre. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy már megint a körmömet rágom, így eldöntöm, hogy ezután erre fogok figyelni... igen, nagyon izgalmas dolgokat csinálsz, Alice, csak így tovább.
Alig bírok egy helyben ülni. A pirosra festett székek már-már elég érdekesek ahhoz, hogy egy percig azokra figyeljek, ám a bejáratnál támadt csetepaté minden nyugodt gondolatomat elűzi. Mivel éppen szünet van, kényelmes léptekkel indulok el a nagy tölgyfaajtó felé, ahonnan még mindig elég érdekes kifejezések ütik meg a fülemet. Egy vérző orrot pillantok meg, így kicsit sietősebbre veszem a lépteimet, és végül csatlakozom az érdeklődő tömeghez. Úgy látszik, nemcsak én unatkozom.
-  De hát ő kezdte! - vádaskodott a betört orrú, tetkós srác.
- Persze, és majd el is hisszük - bíráskodott néhány önkényes öltönyös, akiken látszott a megvetés, ha már csak ránéztek a kicsit züllöttebb kinézetű fiúra.
- Menjenek a fenébe! - kiáltotta ingerülten, majd hirtelen érzett fájdalmában az orrához kapott.
Megvető morajlás futott végig a tömegen, majd miután nem történt egyéb esemény, szétszéledt a csapat. Azon kapom magam, hogy ott állok egymagamban, és még mindig a fekete hajú fiút figyelem. Lassú mozdulatokkal veszi elő zsebkendőjét, ám egyik kezével az orrát fogja, így bal kezével rögtön le is ejti azt.
Mivel egy közelében álló ember sem szándékozik neki segíteni, gyorsan odalépek, hogy felvegyem a leejtett tárgyat.
- Tessék - nyújtom át.
- Kösz - veti oda, majd egyensúlyát vesztve lehuppan egy székre.
- Valaki segítsen már neki! - kiáltja egy női hang.
- Például, te, hallod? Vidd el a mosdóba és segíts neki megtisztálkodni - mutogat felém egy aktatáskás fószer.
Minek látszom én? Nővérkének?
Hiába, hogy úgy reagált az előbb, mikor meglátom sápadt arcát, már karját fogva ráncigálom fel a székről.
- Gyere, segítek - mondom kedvesen.
- Nem kell nekem a segítséged - feleli kábán, nekem pedig kedvem lenne ott hagyni, ám végül mégis erőt veszek magamon, és azért is vidáman taszigálom be a női mosdó ajtaján.
- Add ide a zsepit - mondom neki, ám reakció híján magam veszem ki a kezéből.
- Hé! - kiáltja sértődötten.
- Nyugi, nagyfiú - csitítom csípősen.
- Zayn vagyok - feleli.
- Alice - vetem oda ugyanolyan hangnemben, ahogy nemrég a 'kösz'-t kaptam tőle.
A zsepit benedvesítem, majd az arcához emelem a kezem. Hirtelen megfogja a csuklómat, és magához húz. A következő pillanatban már az ölében ülök, és soha nem érzett vágyat érzek iránta. Az eszem azonban megálljt parancsol, én pedig felkelek.
- Tessék, ezzel már le tudod mosni az arcodról a vért - mondom remegő hangon, és legbelül imádkozom, hogy ezt ő ne hallja.
- Megtennéd? - int, hogy inkább tegyem én...
Kicsit instabil kézzel törlöm le orráról a vért. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, így végigsimítok zöldeskék árnyalatban pompázó arcán, mire felszisszen.
- Azt hiszem, ezt még gyakorolni kell - közli, aztán magához húz, én pedig öntudatlanul omlok karjaiba.

Németh Timinek dedikálva! :)
Remélem, tetszik xx
Flóra