- Jössz, Hope? - ragadt karon barátnőm.
- Persze, mehetünk - fogtam meg a kezét, hogy nehogy elveszítsük egymást a tömegben.
Nevetve indultunk el, noha fogalmunk sem volt, merre. Az emberek kavalkádjára bíztuk magunkat, arra mentünk, amerre sodortak minket. Egy-egy bódénál megálltunk, és később, a nap végén megállapítottuk, hogy életünkben nem ettünk még annyi különböző édességet - nyalókát, csokit, cukorkát -, mint akkor. Láttunk egy lábon járó bohócot, tüzet okádó mutatványost... inkább éreztük magunkat egy cirkuszban, mint egy vidámparkban.
- Annyira szépek voltak azok az oroszlánok - mondta el vagy huszadjára vígan táncikáló barátnőm.
- Igen, azok voltak - nevettem fel.
- Most hova menjünk? - kérdezte, mikor hirtelen megálltam.
- Nem tudom... de lassan majd mennünk is kell haza... fel kéne ülnünk még néhány hullámvasútra, nem gondolod? - kacsintottam rá.
- Abszolút! - értett egyet.
- Akkor nyomás! - vigyorogtam rá, majd el kezdtem rohanni.
- Hé, ez nem ér! - kiáltotta, majd kacagva igyekezett utánam.
A hatalmas hullámvasutak felé vezető úton még megálltunk pár bódénál. Liz nyert egy hatalmas jegesmedvét, két zebrát és egy plüssnyulat, így mondhatni eléggé felpakoltan érkeztünk meg a 'Halál'-hoz.
Rengeteget vacilláltunk, hogy ráüljünk-e, de egy életem egy halálom elven sikerült meggyőznöm Lizt, hogy mi ugyan nem fogjuk itt feldobni a talpunkat!
- Ráadásul a plüsseid biztos megvédenek - mondtam reménykedve.
Ez hatott rá, így lelkiekben már felkészülten vágtunk neki a hatalmasnak ígérkező kalandnak. Egymás kezét - no, meg a zebra lábát... - szorongatva vártuk, hogy sorra kerüljünk.
- Tessék, tedd el - adta át a nyuszit.
- Nem, az kell neked - utasítottam vissza, ám ő hajthatatlan maradt.
- Neked is kell valaki, aki megvéd - mondta.
Imádtam, hogy hiába, hogy nemsokára 17 évesek leszünk, ő mégis gyermeki módon hitt abban, hogy a plüssállatok minden rossztól megvédhetnek...
- Ti jöttök - szólított meg minket a kezelő. - De te odamenj! - utasított.
- Hiszen mi együtt jöttünk! - kiáltottam, főleg, mikor megláttam Liz arcát, aki irtózatosan fél a magasságoktól.
- Csak így van hely. Döntsetek - mondta, de esélyt sem adott a visszavonulásra, ugyanis már le is ültetett egy barna, göndör hajú fiú mellé.
- Szia - köszönt zavartan.
- Helló - mondtam élesen. Zavart, hogy elválasztottak Liztől.
- Harry vagyok - próbálkozott tovább a fiú, és mivel barátnőm eltűnt a szemem elől, egy sóhajtás keretében visszahanyatlottam a srác mellé, és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Hope - mutatkoztam be én is, most már valamivel kedvesebben.
- Barátoddal jöttél? - kérdezte.
- Á, nem, barátnőmmel. Csak tudod, nagyon fél a magasságtól, meg a gyorsaságtól és... mindegy, csak megígértem neki, hogy vele maradok - magyaráztam zavartan.
- Ó, értem. Nos, valószínűleg én kavartam meg a dolgokat, ugyanis egyedül vagyok itt... - húzta el a száját.
- Egyedül? Egy vidámparkban? - lepődtem meg.
- Igen... - válaszolta tömören.
- Ha gondolod, utána jöhetsz velünk - ajánlottam fel.
Reakcióját már nem hallottam, ugyanis abban a pillanatban indították el a hullámvasutat. Picit félve a gyorsaságtól és a kanyaroktól, mereven kapaszkodtam egyik kezemmel az ülésbe, másikkal pedig a korlátba. Ahogy felfelé tartottunk, néha Harry-re néztem, mire rám mosolygott. Nem tudtam megállni, nekem is felfelé görbült a szám, ahogy csillogó szemeire tekintettem.
Amikor a legélesebb kanyarnál tartottunk, sikítottam... mire megfogta a kezem. Puha, nyirkos ujjait lazán helyezte az enyémre, nekem pedig legbelül pillangók röpködtek a hasamban, ami azért volt ijesztő, mert csak pár perce ismertem a srácot.
A többi félelmetes szakasznál akaratlanul is hozzábújtam, mire szorosan magához ölelve tartott a menet végéig.
Varga Orsinak! :)
Flóra xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése