Rejtett kedvesség

Fáradtan ébredek. Sherlock egész éjszaka fel-alá járkált a nappaliban, néha szitkozódva, néha örömujjongásban kitörve – már ha lehet a fél lábon való ugrálását annak nevezni. Folyamatos zajkeltésében persze nem akadályozta meg az a tény, hogy valaki aludni is szeretne éjszaka, és nem az ő kísérleteit hallgatni, így alig tudtam álomba merülni. Azt hinné az ember, hogy a seregben töltött idő mindenre felkészítette, hiszen a bombázások, az utolsó sikolyok rendkívül hatásosan kergetnek minden érző lényt az eszméletlenség bódító tudatlanságába, ám most nincs mi elől menekülnöm.

Ahogy felülök az ágyban, a jéghideg padló szinte tüskeként sebzi meg talpam. Hirtelen összezavarodom. Egy pillanatig eszembe sem jut, hogy június közepe van, így majdnem fát teszek a hamuval teli kályhába. Aztán vág mellbe a valóság. Remek, barátom egy újabb kísérlete.

Furdal a kíváncsiság, hogy vajon mit akar bizonyítani azzal, hogy mínusz fokokat varázsol a lakásba… Talán egy pingvint lemészároltak a Déli-sarkon. Ennek ellenére bosszús arccal tépem fel az ajtót, s igyekszem minél kevesebb csupasz földfelületet érinteni mindeközben.

A még alig elkezdődött nap második döbbentő látványa fogad: a mindenki által nagyra becsült, irigyelt – a szeretett szót csak nem használhatom – Sherlock Holmes nagykabátban, sálban, sapkában és kesztyűben sürög-forog a konyhában. Ezután fényképezőgéppel kellene járnom-kelnem a lakásban – fut át a kósza gondolat az agyamon. Hangosan felnevetek, miután eszembe jut, hogy mi mindent tudtam volna már együttélésünk során dokumentálni.

- Örülök, hogy ilyen vidám van ma reggel – jegyzi meg a láthatóan fázó detektív.

- Te pedig kicsit mintha dideregnél. Ne hozzam ki neked az én kabátom is? - kérdezem kissé ironikusan.

- Jól esik a szarkazmussal teli aggódásod, John. Köszönöm, de nagyon jól megvagyok – húzza fel az orrát.

- Ez felettébb nagy boldogsággal tölt el – felelem, s csak egy hajszál választ el attól, hogy ráöltsem a nyelvem.

- Te nem fázol? – érdeklődik pár perccel később, miután a jó meleg kávémmal együtt elfoglaltam kedvenc fotelem.

- Nem – elégítem ki kíváncsiságát, ám erre hirtelen előttem terem, és nagyítóval közeledik az arcomhoz, majd a karomhoz. – Te mit csinálsz?

- Valószínűleg vastagabb a bőröd, mint az enyém – közli nemes egyszerűséggel.

- Egyébként miért is kellett Antarktisszá változnunk?

Szokásához híven válaszra sem méltat, csak szemeit forgatva, tudatlanságomon bosszankodva visszacsörtet kísérletéhez. Bármi legyen is az. Bár szerinte erre nekem nyilván rá kellett volna jönnöm.

Miután egyedül maradok, derűsen tekintek végig a szó szerint fagyos ablaküvegeken, melyeket bombabiztosan be is szigetelt. Pár légy jeges teteme is árulkodik a nem éppen emberbarát hőmérsékletről, így gyorsan visszalépkedek szobámba, s tíz perc múlva már az ajtó előtt állok, hogy végre élvezhessem a plusz fokokat is.

- Miért nem nyílik az ajtó, ha szabad érdeklődnöm? – mutatok rá szemmel látható tényre. Majdnem három centiméternyi vastag jég van a kilincsen is.

- Szerintem befagyott – hallom a konyhából.

- Detektívhez képest rendkívül gyorsan vág az eszed – mondom szinte magamnak. – Ki szeretnék menni – jegyzem meg mellékesen.

Egy-két koppanást követően megjelenik a feje, majd végül teljes életnagyságban, nagyon sóhajtva lép ki a nappaliba.

- Köszönöm, hogy szívességet teszel nekem azzal, hogy az általad lefagyasztott, közös lakásunkból kiengedsz – mondom remélhetőleg érthető abszurditással a hangomban.

- Szívesen – feleli teljesen őszintén, miközben a kanapé mögül előveszi a kézi lángszóróját (??) és pillanatok alatt leolvasztja a jeget az ajtóról.

- Parancsolj – mutat unottan az immáron nyitott kijáratra, én pedig döbbent arccal ugyan, de végre éreztem a meleg levegőt a lábamon.

Reakciómat meg sem várva, szinte az orromra csapja az ajtót, s már csak azt látom, ahogy ismét elkezd matatni valamit mögötte. Talán ismét visszaolvasztja? De hogyan? Lüktető halántékomat masszírozva döntök végül amellett, hogy inkább elindulok.

Jó pár óra, egy gazdag reggeli és egy ebédet követően lépkedek immáron a Baker Streeten az Antarktisz felé. Az utcán megpillantok egy ismerős fekete autót, így vegyes érzelmekkel tartok felfelé, hogy találkozhassam a Holmes-testvérekkel. Ahogy belépek a nappaliba, a reggel még az egész lakást beterítő jég egyetlen fellelhető nyomát sem látom, még az is megfordul a fejemben, hogy csak álmodtam az egészet.

Sherlock és Mycroft a laptopom fölött susmorognak, így a barátomnak hozott brióst lecsapva az asztalra, dühös tekintettel próbálom szuggerálni a hátukat, felhívni magamra a figyelmüket.

- Khm – krákogok egyre hangosabban, miután mindketten enyhén szólva ignorálnak.

- Szervusz, John – mondják szinte egyszerre, rám azonban továbbra sem pillantanak.

Vehemens léptekkel állok eléjük, ám végül a fotelemben kötök ki.

- Szerintem ő az – mondja Mycroft rámutatva valamire.

- Nem, nem ő volt – feleli testvére.

Az előbb lezajlott párbeszédet még párszor megismétlik, Mycroft párszor telefonál, én párszor megkérdezem, miről van szó, ők párszor figyelmem kívül hagynak, s így telik el körülbelül két óra.

 Már-már azt hiszem, hogy egy hölgyet keresnek, ám ez annyira abszurd lenne a „Milyen nagy? Hol fogjuk tartani?” kérdések után, hogy inkább elhessegetem a feltevést.

- Magyarázd már el neki, mert mindjárt felrobban az agya a dedukciós képességeinek ennyire heves igénybevételétől – mondja Sherlock a bátyjának.

- Egy nőt keresünk – adja a magyarázatot a képernyőről fel sem pillantva.

- Egy nőt? Ti ketten? Együtt? Kinek? Mármint melyikkőtöknek? Vagy mindkettőtöknek? – ér a harmadik sokk a mai napon.

- John, ha nem lennél ennyire romantikus természetű, akkor még örömöm is származna abból, hogy felvilágosítsalak – jegyzi meg Mycroft.

- Azért megtennéd?

- Jaj, Sherlock, sosem értettem, mit szeretsz benne – forgatja testvéréhez hasonlóan a szemeit. – A kedves öcsém, meglátott egy dekoratív hölgyet az utcán, és a személyleírása alapján próbálom neki meg találni.

- Tessék? – próbálok nem még döbbentebb arcot vágni.

- Köszönöm, John, a bizalmat. Tényleg – mondja Sherlock kissé bántottan.

- Mi? Most tényleg? Sherlock? Egy nőt keres? Mármint nem… ebben semmi furcsa nincs – igyekszem menteni a menthetőt. – Nem úgy értettem.

Ekkor a két testvér egymásra néz, és kitör belőlük a nevetés.

- Nagyon viccesek vagytok, mondhatom – közlöm sértődötten, s már el is indulok a szobám felé.

- Ne, John, ne menj – pattan fel lakótársam, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne nevessen tovább hisztérikusan. – Ne haragudj. Csak arról van szó, hogy úgy gondoltam… veszek neked egy kutyát.

- Miért? – hányadszorra is döbbenek már ma le?

- Mert a múltkor mondtad, hogy szeretnél egy háziállatot, mivel én néha – na, jó, elég gyakran – gondolkodom. Magamban. És, hát, úgy látom, hogy van logika abban, amit kérsz, így Mycroft átjött, hogy segítsen kiválasztani egyet a menhelyről. Csak előbb utána kellett néznünk, hogy hol vannak egyáltalán.

- Te komolyan nekem keresel kutyát? – érzem, hogy kissé meghatódom barátom nem mindennapi kedvességétől.

- Istenem, John, ez egy szimpla… tett, mely hasznos mindkettőnknek. Egyrészt, neked lesz egy állatod, akit kedvedre kényeztethetsz el, másrészt nem fogsz engem zaklatni, miközben próbálok megoldani egy ügyet.

- Egy dolgot már biztosan tudok. Egy bulldogot fogunk elhozni a menhelyről, és Sherlock lesz a neve – motyogom magamban, miközben hármasban haladunk Mycroft autója felé.

KATT :) xx