El sem hittem először. De mi van, ha mégis? Mi van, ha mégis sikerül és megnyerem? Mi van, ha én mehetek a fiúkkal az egyik koncertjükre, mint előzenekar? Én... én azt nem bírnám végigcsinálni. Jaj, istenem. Szerencsére ennek annyira kicsi az esélye, hogy még mikroszkóppal sem lehet meglátni.
Másnap már korán reggel bementem a suliba, mert az osztályfőnök elrendelte, hogy mindenkinek a teremben kell lennie fél órával becsöngetés előtt, valami halaszthatatlant kell megosztania velünk. Valószínűleg nem sok embert érdekelt a mondanivalója, ugyanis rajtam kívül csak öten jöttek be a harmincfős osztályból. Azt azonban jobban sajnáltam, hogy Jenna is sikeresen megfeledkezett erről vagy csak sikeresen figyelmen kívül hagyta...
- Szia! - köszönt rám hirtelen valaki.
- Szia, Emily! - mosolyogtam rá a régi legjobb barátnőmre. Ötéves korunk óra ismerjük egymást, ám miután hazudott, és tizenhat éves kora ellenére lefeküdt azzal a fiúval, akibe én három éve szerelmes vagyok, többé nem bírok úgy ránézni, hogy ez ne jusson az eszembe. Ráadásul azóta sem a kedvességéről lett híres. Adamet dobta - mellesleg megcsalta -, engem pedig hátba szúrt. Azonban ettől függetlenül még mindig emlékszem azokra a pillanatokra, amiket együtt éltünk át, így teljesen sosem fogok tudni rá haragudni.
- Csak azt szeretném mondani, hogy ne is álmodj róla! - nézett rám szúrós tekintettel.
- Miről? - fogalmam sem volt, miről beszél.
- ÉN fogom megnyerni, NEM te! - kiáltott rám. A terem kellős közepén.
- De mit?
- Én is bekerültem a legjobb harminc közé, és nem fogom hagyni, hogy egy olyan lány, mint te, az utamba álljon! Én fogok fellépni a koncertjükön, és én jövök össze az egyikükkel! - nézett rám diadalittasan Emily.
- Te komolyan azért szállsz be ebbe a versenybe, hogy összejöjj az egyikükkel?! Ráadásul nem is mondjuk Harryvel, hanem aki esik, úgy puffan? Neked mindegy, hogy kivel, csak valamelyikükkel? - szerintem teljesen megőrült.
- Mert miért szállnék? Persze, hisz mindannyian olyan cukik és híresek! - magyarázta hadonászva.
- Neked ki kéne vizsgáltatnod magad! - mondtam és ezzel meg is fogadtam, hogy semmiképpen sem hagyhatom azt, hogy ő nyerjen, hiszen annyira be tudja csapni az embereket, ahogy engem. Akkor fájdalmat tudna okozni akármelyik fiúnak, azzal, ha esetleg beleszeretne az egyikük, ő pedig csak kihasználja őt. Nem, ezt nem hagyhatom.
Ebben a pillanatba lépett be az osztályfőnökünk, így hála a jó égnek, nem kellett folytatnom a beszélgetést.
Jenna nem került elő az első óra utánig sem, így gyorsan írtam neki egy SMS-t, hogy mi van vele. Mivel nem volt következő órám, így bementem az énekterembe. Szerencsétlenségemre ott két percen belül elkezdődött egy óra... nem volt mit tenni, be kellett mennem az előadóterembe. Belépvén az iskola legnagyobb termébe, ahol háromszáz ülőhely volt, elfogott a hányinger. A fényszórókat égve hagyták, ami csak még jobban kikészített. Gyorsan a falhoz rohantam és lekapcsoltam az összes villanyt, majd odasétáltam a zongorához, és halkan elkezdtem azt tenni, amit a legjobban szeretek.
Egyszer csak valaki megérintette a derekamat. Ujjaim megfagytak a billentyűkön, moccanni sem bírtam. Nagyon jól tudtam, ki van a hátamnál, de még csak kiáltani sem tudtam, hiszen másik kezével a számat fogta be.
- Mindig is mondtam neked, hogy te a színpadra a születtél. Csak azt nem értem, hogy miért a sötétben gyakorolsz, habár lehet igazad van. Sötétben minden sokkal izgibb - azzal kezét végighúzta a derekamtól a nyakamig, amibe beleborzongtam.
Legszívesebben minden erőmmel elkezdtem volna ellene harcolni, ám abban a pillanatban kigyúltak a fények, és valaki megszólalt.
- Engedd el! - kiáltotta, és még ugyan látni nem láttam, de már csak a hangjáról is felismertem megmentőmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése