Már körülbelül öt perce mozdulatlanul feküdtem Zayn karjai között, miközben egyenletes légzését hallgattam. Nem mondott egy árva szót sem, semmit sem reagált mondandómra azon kívül, hogy egyik kezét a mellkasomon tartotta, másikkal pedig gyengéden simogatta a hajamat. Mindeközben egy gyönyörűen szép dallamot dúdolt... mindent, amire szükségem volt abban a pillanatban, ő megadta nekem. Százezer szóval sem segíthetett, nyújthatott volna nagyobb támaszt.
- Gyere már ki, Lou! - kiáltotta Niall a háttérben. - Nem látod, hogy nincs ránk szükségük? - kérdezte, s nyomatékosan intett fejével, hogy inkább kinn szeretné látni barátját.
Louis azonban, mintha mi sem történt volna, haladt hozzánk egyre közelebb, majd pár perc szótlan álldogálás után szólalt meg úgy téve, mint akinek csak akkor ér el a tudatáig, hogy Niall mit is mondott.
- Ó, hupsz. Hihi - nevetett fel zavartan, ami azért volt furcsa, mert Louis sosem jön zavarba... - Csak azt akartam mondani, hogy úgy szeretlek titeket! - kiáltotta, s ölelésre nyitotta a karjait.
- Mi történt? - kezdtem faggatni talán kicsit ellenszenvesen.
- Miért kellett volna bárminek is történnie? Végre együtt vagyunk, mindenki boldog, nem mondhatom azt nektek, hogy szeretlek titeket? - komorodott el, majd leült egy székre, szinte magába roskadva.
Zayn felkelt mellőlem, egy puszit nyomott az arcomra, és gyors léptekkel kisietett a szobából. Rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy megbánthattam a közelemben ülő fiút, így gyorsan átgördültem a másik oldalamra, és szúró fájdalmak közepette álló helyzetbe tornáztam magam. Egyre közelebb lépkedtem hozzá, s mikor már úgy éreztem, hogy suttogásomat is meghallaná, megszólaltam.
- Louis, én is szeretlek, kérlek ne haragudj - mondtam szinte nyögve a fogaim között, ám bátorítóan mosolyogva próbáltam elérni, hogy érezze, nem gondoltam komolyan a hirtelen jött viselkedésemet.
Mondandómra felkapta a fejét, majd csodálkozva eltátotta a száját.
- Jaj, te bolond lány! Hogy haragudnék rád... miért keltél fel, te normális vagy? Pihenned kéne, nem itt ugrálni... nem elég, hogy halálra aggódtam magam miattad, ráadásul mindenki... most még Zayn is laposra fog verni - hadarta, miközben felpattant ültő helyéből, az ölébe kapott (meglepően egyszerűen), és gyöngéden visszahelyezett az ágyamba.
- Köszönöm - suttogtam, s hirtelen ólom nehézségű fáradtság kerített hatalmába. - Louis, te gyúrsz?
- Imádlak - nevetett fel szívből jövő kacajjal, s nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Hol van Zayn? - kérdeztem, mire egy tanácstalan vállrándítást kaptam válaszul.
- Szeretnéd, ha énekelnék neked? - kérdezte felcsillant szemekkel, s reakciómat meg sem várva, máris elhelyezkedett ott, ahol korábban barátja feküdt. Egy ideig izgett-mozgott, ám végül megtalálta a számára legkényelmesebb pozíciót, elégedetten sóhajtott, és az elhatározott tervét végrehajtva egy altatódalt suttogva ringatott álomba.
Mire felkeltem, senki sem feküdt az ágyam másik felén. Kiszáradt torokkal, émelygő közérzettel ébredtem, ráadásul a fejem is hasogatott. Fogalmam sem volt, hol lehetnek a többiek, ugyanis egy árva pisszenést sem hallottam az ajtó túloldaláról. A karomban hatalmas nyomást éreztem, mikor felemeltem, de valahogy mégis sikerült elérnem a nővérhívó gombot, így pár percen belül már egy hűsítő pohár vizet tarthattam kezemben.
- Elnézést, nem tudja, hogy hol vannak, akik az előbb még itt voltak? - nevettem fel a saját buta megfogalmazásomon, mire a készségesen segítségemre levő hölgy is elmosolyodott.
- Egyikük épp most jön, ahogy látom - kacsintott rám, majd sietős léptekkel távozott.
Vidáman vártam Zaynt, ám meglepve tapasztaltam, hogy egy számomra teljesen ismeretlen ember lépett be az ajtón... illetve nagyon is jól tudtam, hogy ki ő, de még sosem beszéltünk egymással.
- Szia, Emma! Hogy vagy? - kérdezte, s már helyet is foglalt az egyik széken.
- Khm, köszönöm jól - feleltem a tőlem, a jelen helyzetben telhető legkedvesebb módon, noha fogalmam sem volt, miért van itt, ráadásul rossz előérzetem is támadt hirtelen jött látogatása miatt.
- Paul vagyok. A fiúk menedzsere - mutatkozott be, mire gyöngéden megrázta a karom. - Mi lenne, hogyha sétálnánk egyet? Illetve te beülsz egy ilyen székbe, én pedig tolnálak - kuncogott, mire maga elé is húzott egy kerekesszéket, és én jobb ötlet híján tettem azt, amire kért.
Nagyon furcsán éreztem magam, azonban már csak a friss levegő említésére is hirtelen jött erő szállt a lábaimba. Ráadásul arra is kíváncsi voltam, hogy vajon mit akarhat nekem mondani Paul.
- Nagyon aggódott érted mindenki, ugye tudod? - kérdezte, ahogy a liftbe tolt.
- Tudom - komorodtam el a gondolatra, hogy mennyi fájdalmat okozhattam nekik akaratomon kívül. Jennával nem is beszéltem azóta, és ismerve Zaynt, csak a legfontosabb történéseket mondta el nekem, nehogy felzaklasson; arra a kérdésemre pedig, hogy barátnőm miként viselte ezt az egészet, csak nagyon szűkszavúan válaszolt. Legbelül azért rendkívül jólesett, hogy fontos vagyok nekik, de abban is biztos voltam, hogy ez az esemény, egy örök életre összekötött minket.
Mikor magamhoz tértem, pár óra elteltével hasított belém a gondolat, hogy vajon ez az egész mizéria összekovácsol-e bennünket vagy örökre szétszakít. Végül is ki akarna azzal együtt lenni, aki egy rettentő rossz időszakra emlékezteti? Rendkívüli módon reméltem, hogy az előbbi változat lesz, képtelen lettem volna most elveszíteni őket.
- Nem lesz semmi baj - felelte kedvesen, mintha a gondolataimban olvasott volna. - Mindjárt te magad is meglátod.
- Tessék? Mit? - kérdeztem meglepve, mikor már a kórház aulájában jártunk. - Hová megyünk?
- Ide - jelentette ki, én pedig tátott szájjal bámultam az elém táruló hihetetlen látványra.
Most kicsit rövidebb rész sikerült, de remélem, hogy ettől függetlenül tetszett! :)
Flóra xx
még szép, hogy tetszett. : )*.*
VálaszTörlésremélem sietsz a következővel! :)♥