Hamis évek?

Sokkolt az elém táruló látvány. Sosem gondoltam volna, hogy valakiben ekkorát fogok csalódni. Emlékszem azokra a beszélgetésekre, amikor még együtt nevettünk, de annyira, hogy szinte már a könnyünk is kicsordult... Most pedig azzal a lánnyal csókolózik, aki nemrég mindkettőnk életét megkeserítette. Nem hiszem el... hogy volt képes elfelejteni az elmúlt két évet?
A tavaly előtti évben Jen Harry barátnője volt, ám a lány megcsalta, majd faképnél hagyta. És mindezt az egész iskola szeme láttára. Ekkor ismerkedtünk meg, és úgy tűnt, hogy nemcsak számomra, de számára is sokat jelent a barátságunk. De ezek szerint tévedtem.
Megköszörültem a torkom, hogy felfigyeljenek rám, majd mikor megláttam Harry felém forduló, kínokkal átitatott szemeit, sarkon fordultam, és elrohantam.
- Deby, várj! - kiáltott utánam, de én akkor már a könnyeimmel küszködtem.
Nem bírtam volna ki, ha meglát így. Jobban mondva nem adhattam meg neki azt az örömet, hogy látja rajtam, mennyire megvisel tette. 
Hirtelen elbizonytalanodtam. Eszembe jutottak az együtt töltött percek, a lopott pillantások, azok a momentumok, amikor hirtelen eszünkbe jutott a másik, egymásra néztünk, és mindketten boldogan mosolyodtunk el. Mindez átverés, hazugság volt? Képtelen voltam elhinni. Azonban mégis el kellett... és ez mindennél jobban fájt.  
- Szia, kicsim, milyen volt a mai napod? - kérdezte anya kedvesen, mikor beléptem az ajtón.
- Jó - feleltem tömören, majd rá sem nézve robogtam fel a szobámba.

Nem tudom, hogy vajon mennyi idő lehet már, de kinn jóval sötétebb van, mint mikor hazajöttem. Nincs kedvem se kinyitni a szemem, se felkelni. Akarattal kényszerítem magam, hogy félálomban átforduljak a másik oldalamra, és tovább folytassam az alvást. Egyáltalán nem szeretnék tudomást venni még egy darabig a külvilágról. Köhint valaki. Megdermedek. Minden idegszálammal feszülten figyelek, és lassan, óvatosan emelem meg a szemhéjam.
- Szia - köszönt halkan, miközben befészkeli magát mellém az ágyba.
Szeretném elküldeni, kicsit talán ellenkezem is, de a szívem mást diktál. Próbálok minél távolabb kerülni tőle, ám szinte mágnessel vonz magához.
- Mit keresel itt? - kérdezem a jelenlegi helyzetemben tőlem kitelő legközönyösebb hangon.
- Téged - feleli egyszerűen.
- Miért?
- Mert olyasmit láttál, amit nem kellett volna. És valami olyasmit, ami egyáltalán nem volt... igaz.
- Akkor mégis milyen volt? - fordulok felé.
- Éppen a szekrénybe pakoltam be, mikor odajött. Próbáltam lerázni, de mintha valamit várt volna, feltartott. Most már értem, kire várt. Mikor megláttalak, el akartam indulni feléd, ám ő hirtelen magához húzott, és megcsókolt. Fogalmam sem volt, mit tesz, ahogy ráeszméltem, rögtön eltoltam magamtól, de akkor már késő volt - meséli.
Nem reagálok semmit. Elgondolkodtatnak szavai, ám fogalmam sincs, hogy azért, mert hiszek neki, vagy azért, mert mindennél jobban szeretnék bízni benne.
- Deby, mindenkinél jobban szeretlek - mondja komolyan, s nekem minden ellenállásom szertefoszlik.
- Én is téged - felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Közelebb húz magához, majd a hajamat kezdi el simogatni, én pedig az utolsó könnycseppjeimet is felszárítom. Arcomat a mellkasára helyezem, de ő államat felemelve, ajkamat az övéhez közelítve csókol meg.

Dénes Debórának! :)
Flóra xx


KATT!(: