- Nem... tudod, hogy már nem dohányzom - közöltem határozottan.
- Ahha... tudom - nevetett fel idegesítően, miközben lenézően legyintett.
- Igenis le fogok szokni - mondtam még hangosabban, mire abbahagyta az önelégült vihogását.
Hirtelen felpattantam, az egész társaságot ott hagyva indultam el hazafelé. Kellemes kora nyári este volt. Egyre hosszabbak voltak a nappalok, így hiába volt már hét óra, a nap még csak most kezdett lenyugodni. A szellő meglengette hajtincseimet, én pedig komótosan ballagtam a elhaló napsütésben. Olyan dühítőnek éreztem, ahogy Mike csak úgy lemondott rólam, és nem is tudta elképzelni azt, hogy abba tudom hagyni azt, amire még ő szoktatott rá másfél évvel ezelőtt. Sose hibáztattam azért, hogy a fiatal, naiv régi önmagamat olyan könnyen be tudta csapni, és irányítani tudott, hiszen én is kellettem hozzá.
Most mégis úgy éreztem, hogy az egészről ő tehet. Ha akkor nem játssza a nagy bátyus szerepét, aki csak engem akar megvédeni, akkor minden másképp alakult volna. Lehet, hogy rosszabbul, de az is lehet, hogy sokkal jobban. Talán nem ott tartanék, ahol most. Nem haragudnának a szüleim, nem lennék erős dohányos fiatalkorom ellenére, és főként nem csaptak volna be annyiszor a többiek. Rettentő düh kerekedett felül rajtam. Legszívesebben visszamentem volna és jól beolvastam volna neki...
Igyekeztem megnyugodni, és nem a múlt elrontott pillanatain rágódni. Azokon már úgysem lehet változtatni, így teljesen fölösleges volt minden energiámat még most is rá pazarolni. Csak az volt a gond, hogy én tényleg beleszerettem. Olyan szépeket mondott nekem, támogatott - mint később kiderült csak kihasznált -, és bizonygatta, hogy viszontszeret. Na, persze.
Most így belegondolva, voltak szép, közösen eltöltött napjaink is... például mikor megtanított gitározni, vagy mikor megrajzoltam a portréját, amit később ki is tett a falára. Akkor azt hittem, hogy rendben van az életem, és megtaláltam szívem választottját.
Magamban rágódva telepedtem le egy padra. Egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy a járókelők magatartását, arckifejezését figyelem, és különböző történeteket gyártok hozzájuk.
Egyszer csak egy csőgatyás, rosszfiús kinézetű srác haladt el előttem... teljesen olyan, mint Mike. Cigit szívott, miközben napszemüvegét lazán a gondosan belőtt hajára tolta. Egy dalt dúdolt, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá.
- Ha cigizel, tönkre fog menni a hangod - mondtam halkan, magamban fohászkodva, hogy talán nem hallotta meg.
Ekkora szerencsém nem volt, lassan megfordult, végigmért, majd letelepedett mellém a padra.
- Zayn vagyok - nyújtotta a kezét, mely meglepően puha volt.
Cigijét kivette a szájából, és a csikket a pad alján nyomta el. Napszemüvegét visszahelyezte az orrára, majd a nap melegítő sugarait élvezve hátradőlt.
- Zavarlak? - jegyeztem meg élesen.
- Te? Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg - kacsintott rám.
Legalábbis gondolom, hogy azt tette, ugyanis szemhéja megrezdülését még láttam, de szemüvege eltakarta szemeit.
- Tudod jobban szeretem, ha az emberek szemébe tudok nézni, mikor beszélek velük - közöltem.
- Akkor beszéljünk - azzal hirtelen szembefordult velem, levette napszemüvegét, és gyönyörű szép szemei immáron velem szemben voltak.
Az egyik pillanatról a másikra jött meglepettségtől megszólalni sem tudtam, elvarázsoltak a szemei.
- Mi az? - nézett rám értetlenül.
- Nagyon szépek a szemeid - mondtam alig hallhatóan.
- Szerintem a tieid szebbek - vágta rá gondolkodás nélkül, majd megérintette az arcom.
Forróság futott végig a testemen, ahogy keze végigsimított a nyakamon, mire gyorsan elkapta az ujjait.
- Milyen dalt dúdoltál? - kérdeztem, hogy eltereljem a témát.
- Ó, csak egy tudod... olyan jófélét - vigyorgott.
- Elénekled nekem? - kértem.
- Most? Itt? - jött zavarba hirtelen.
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, már el is kezdte halkan. Miközben hangját hallgattam, egy régi emlék jutott eszembe, mikor még anyukám énekelt nekem. Egy ember éneke sem kápráztatott még el ennyire.
- Ne merészelj többet cigizni! - nevettem fel, miután elhallgatott.
- Tetszett? - hajolt gyorsan a fülemhez, szavai jólesően cirógatták fülcimpámat.
- Igen - leheltem, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Akkor azt hiszem, együtt kell leszoknunk erről a csúnya szokásról - közölte kacéran.
Csak később jutott eszembe, hogy vajon honnan tudhatta azt, hogy én is abba akarom hagyni...
Lőrincz Evelinnek! :)
Remélem, tetszik!
Flóra xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése