- Na, irány vissza ehhez a két
szívtipróhoz – mondta Liam, s a következő percben már el is foglalták a
helyüket a közönség előtt.
Csak úgy sodortak magukkal az
események. Nem is emlékszem tisztán mindenre, csak arra, hogy sem Jenna, sem én
nem tudtuk levakarni az arcunkról a vigyorgást. Időközben a nap is kisütött, így
a lágy szellővel csodás harmóniában lévő sugarakban örömmel gyönyörködtünk,
mialatt a fiúk hol ritmikusabb, hol lassabb dallamokat énekeltek. Sokszor
tekintettem körbe, kíváncsi voltam a többi lány reakciójára is. Egy-egy
odaadóbb vagy szerelmesebb rajongó tekintetén, arcán nem tudtam nem észrevenni a
felém és Jenna felé áradó utálat jeleit. Szerettem volna odamenni hozzájuk, és
elmondani nekik, hogy pár héttel ezelőtt még én is ugyanígy, távolról rajongtam
értük, még ha nem is vagyok az a „minden érzelmem ott van az arcomon” lány. Szerettem
volna, ha tudják, egy vagyok közülük, és soha nem venném el sem Zaynt, sem
Jenna Niallt tőlük. Egy nap talán majd bebizonyíthatom nekik.
- Fejezd be az álmodozást –
dorgált meg mosolyogva Jenna.
- Csak elgondolkodtam –
magyaráztam, mire egy furcsálló arckifejezést kaptam válaszul. – Igen, szoktam
gondolkodni – nevettem fel.
Az utolsó szám után hatalmas
sóhajok, üdvrivalgások és „Még!” kiáltások hallatszottak, így végül egy jó húsz
perccel az első „Sziasztok!” elbúcsúzás után tudtak csak a fiúk lejönni a
színpadról. Látszott rajtuk, hogy hullafáradtak, de elszántan vették kezükbe a
már előre odakészített tollakat, és egy gyors „nemsokára jövünk” puszi után máris
mind az öten lányok tucatjainak a gyűrűjében voltak.
- Mi mit csináljunk ezalatt? –
kérdeztem barátnőmtől.
- Először is mentsük meg
anyukádat! – mondta, miközben a még mindig a széken ülő, kissé megrettent
anyukámra mutatott.
Fél órával később – anya kimenekítése
után – még mindig a színpad mellett álltunk, mikor egy kisebb
összeszólalkozásra lettünk figyelmesek. A hangzavar eddig is megszokott volt,
ám az, hogy a kórházból a biztonsági őrök felénk tartottak, már nem annyira.
- Mi történt? – kérdeztem,
miközben feszülten figyeltem a magam előtt kibontakozó jelenetet.
Sajnos, onnan, ahol mi álltunk,
csak Louis és Liam hátát tudtuk kivenni, ahogy egyre távolabb és távolabb
tolják Harryt az épület irányába. Az őrök szinte mindennaposnak tűnő, rutinos
mozdulatokkal terelték maguk mögé mind az ötüket, majd ellenállást nem tűrve a
biztonságot nyújtó falak közé kísérte őket. Többen kiváltak a tömegből, és
számunkra érthetetlen szavakat kiáltozva rohantak a fiúk mellett mindaddig,
amíg el nem tűntek a szemük elől. Ahogy magunk mögé néztem észrevettem, hogy
Paul és a menedzsment többi tagja sem volt már körülöttünk.
- Na, ez most mégis mi a fene
volt? – álltunk szinte szobrokként még mindig a helyünkön.
Ezzel azonban még nem volt vége.
Hiába, hogy a fiúk benn voltak, a tömeg nem akart feloszlani. Páran ugyan
elmentek, de néhányan egymással veszekedtek, sőt a közvetlen közelünkben egy
magas, barna hajú lány egy tőle alacsonyabb haját húzogatta.
- Abbahagynád?! Mit ártott ő
neked? – léptem oda hozzá rögtön, mire egy visszakézből adott pofon volt a
válasz.
Annyira meglepődtem, hogy majdnem
hátrazuhantam. Ha nem lett volna mögöttem egy tartóoszlop, ismét egy kórházi
ágy vendége lehetnék.
- Hé, mit képzelsz te magadról?!
Mi lenne, hogyha elmennél innen? – tornyosult fölé Jenna, miközben maga mögé
tolt.
- Na, itt a másik eltartott is… mi
lenne, hogyha nem szólnátok bele abba, amit csinálok? – ordította, s
fenyegetően barátnőm felé lépett.
- Na, jól van most már – léptem ki
mögüle. Az arcom iszonyúan sajgott, valamint az orrom sem nézhetett ki túl
fényesen, de most már én is elértem a tűrőképességem határát. – Fejezd ezt be,
engedd el ezt a kislányt, és lépj le – emeltem fel a hangom – vagy különben…
- Vagy különben mi lesz? –
nevetett az arcomba, majd leköpött. És ekkor elszabadult a pokol.
Flóra xo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése