Az első találkozás //Sherlock//

- Szerinted elmondjuk neki? – nézett rám apám kétségek között őrlődve. Tőlem várta a megoldást, ám ebben az esetben nem tudtam neki segíteni. Ha az öcsémről volt szó, sosem volt könnyű a döntés. Megóvjuk vagy inkább készítsük fel a kegyetlen világ nehézségeire? 

- Úgyis rájönne, hogy eltitkolunk előle valamit – feleltem végül. – Tudod, hogy egy pillanat alatt elárulna minket az arckifejezésed.

- Milyen jó, hogy két ilyen okos gyermekkel áldott meg az ég! – kiáltott fel egy kis iróniával a hangjában.

Mintha ő nem lenne okosabb mindkettőnknél! – gondoltam magamban.

Mindketten a játszótér felé tekintettünk. Nemrég jöttünk ki Sherlockkal és Johnnal, hogy az ősz hideg napjainak beköszöntése előtt, még utoljára kiélvezhessék a napsugarakat. Egy ideig testvérem furcsán méregetett minket apámmal, de miután John magával húzta a csúszda irányába, elterelődött rólunk vizslató tekintete.

- Hiszen még csak ötéves! – sóhajtott.

- El fogja felejteni. Én sem emlékszem arra, hogy ki volt a barátom hét évvel ezelőtt – érveltem.

- Igazad lehet – tekintett le rám komolyan. Egy pillanatra mintha a meglepettség és a bánat egyvelege suhant volna át az arcán, ám ez olyan gyorsan el is tűnt, hogy abban sem voltam biztos, hogy nemcsak a napsugarak árnyéka vetült szemeim elé. – Menj, játssz velük egy kicsit te is! – nógatott, miközben összeborzolta a hajamat.

- Miről beszélgettetek apával? – szegezte nekem rögtön kérdését Sherlock.

- Nemsokára te is megtudod – feleltem az igazsághoz híven, hiszen tisztában voltam vele, hogy úgyis észreveszi, ha köntörfalazok.

Mindentudóan bólintott egyet, majd folytatta a vár építését.

- Ideje indulni, fiúk! – hallottuk apánk kiáltását pár perc múlva, s miután minden játékot visszatettünk a helyére, hazafelé vettük az irányt.

- Köszönöm, hogy magukkal hoztak, Mr. Holmes! – kiáltotta John boldogan, ahogy az említett személy kezét fogva ugrándozott.

- Igazán nincs mit, Mr. Watson! – felelte nevetve, mire a kisfiú még szélesebben elvigyorodott.

- Mycroft, mi történt? – húzta meg pulóverem ujját Sherlock, mialatt apa és John élénken társalgott.

- Semmi komoly – válaszoltam egy biztató mosoly keretében.

- Ne most kezdj el hazudozni nekem – nézett komolyan a szemembe, majd az út hátralevő részében lehajtott fejjel baktatott mellettem.

John néhányszor megpróbálta felvidítani azzal, hogy grimaszokat vágott vagy találós kérdéseket tett fel neki, ám miután öcsém pár alkalommal gorombán reagált ezekre, felhagyott a tervével.

Egy rövid séta után meg is érkeztünk a házukhoz, ahol Sherlock röviden megölelte barátját, majd minket meg sem várva továbbindult. John arcán észrevehető volt a megbántottság, de sajnos nem mondhattam el neki sem a fejleményeket, így sajnos ez a búcsúzás volt az utolsó.

- Viszlát Mr. Holmes, vizslát Mycroft! – intett nekünk, majd suta léptekkel belépett házuk ajtaján.

Mire utolértük testvéremet, ő már anya karjai között talált menedéket, aki a haját simogatta.

- Sherlock, beszélnünk kell – szólította meg apa a magába roskadt kisfiút.

- Nem kell semmit sem megbeszélnünk. Most láttam Johnt utoljára, ugye? – emelte ránk végül szemeit.

- Erre honnan jöttél rá? – kérdeztem meglepve. Tudtommal csak apa és én tudtunk a dologról.

- Többek között a végtelenül aggódó nézéseitekből, a sugdolózásokból és abból, ahogy apa megpróbált visszahívni, hogy köszönjek el tőle rendesen. Máskor is voltam már ilyen, ahhoz mégsem ragaszkodott soha, hogy szépen búcsúzzak el.

- Sajnálom, fiam – ölelte át az öcsémet. – Az apját áthelyezték, muszáj elköltözniük – igyekezte vigasztalni, ám az ilyen indokok semmit nem jelentenek egy kisfiúnak, és ezt ő is pontosan tudta.

Nemsokára kettesben maradtunk a szobánkban. Sherlock az ágyán feküdt, és kedvenc könyvét olvasta, én pedig a dolgozataimat rendezgettem. Minden mozdulatunk egy átlagos délutánra utalt, kivéve azt a tényt, hogy kisöcsém öt perce egyszer sem lapozott

- Törődni nem jó dolog, Sherlock – mondtam, miközben leültem az ágyára.

Pár percig egyikünk sem mozdult meg. Mereven nézte ugyanazt a lapot, ujjai elfehéredtek a könyv szorításától.

Már éppen föl akartam állni, mikor alig hallhatóan megszólalt.

- Ő az egyetlen barátom – e szavak kiejtése után szabad utat engedett visszafojtott könnyeinek, és ölembe hajtotta a fejét.

- Lesznek új barátaid. Johnra nem is fogsz emlékezni egy idő után. Ráadásul itt vagyok neked én.

- De olyan jó barátom sosem lesz, mint ő volt – közölte egy ötéves fiúhoz híven. - Te pedig nem hazudhatsz nekem többet - kijelentésében tisztán hallatszott a kétségbeesett kérlelés.

- Sosem fogok neked hazudni, Sherlock.

 ***

- Milyen új híreid vannak, Anthea? – szólítottam meg a telefonjába mélyed titkárnőmet.

- A titkosszolgálat vezetője nemsokára meglátogat, a miniszterelnök látni akar és Sherlocknak új barátja van – felelte.

- Az utolsóval kezdd. Ki az illető?

- Valami John… nem igazán fontos személy. Katonaorvos volt. Ha engem kérdezel, egy héten belül elköltözik.

- Már össze is költöztek? – lepődtem meg.

Csak egy pillanat után villant be a kis John Watson képe, ám rögtön el is hessegettem a gondolatot. Áh, kizárt dolog, hogy ő legyen az – morfondíroztam magamban.

- Azt kiderítenéd légy szíves, hogy mi a vezetékneve? – biztos, ami biztos alapon mégis tudni akartam az igazságot.

- Egy pillanat… - mondta, miközben őrült gépelésbe kezdett. – Watson! – felelte végül unottan.

- Azonnal beszélnem kell vele – jelentettem ki.

- A szokásos helyre vigyük? – kérdezte, s már indult is a kocsiért.

Sherlock - kidlock! Remélem, elnyerte a tetszéseteket! Véleményetekre kommentben kíváncsi lennék!! :)

Flóra xo

KATT!