Remény.

Fáj.

Rengeteg módon körülírható a kín, mely tőrként szúródott a szívembe, s csak a sors iróniájának, már-már gúnyának köszönhető, hogy azóta is fogva tartja elmémet, lelkemet a fájdalom, melytől lehetetlenség szabadulni.

Éget.

Ha lehetne, inkább én is a halál könnyű, sima útjára lépnék. Nem kellene minden nap arra ébrednem, hogy az ember, akit a legjobban szerettem egy koporsóban fekszik a föld alatt. Nem kellene a nap minden egyes percét a legújabb barátommal, a keserves gyásszal töltenem. Nem kellene, nem éreznék késztetést arra, hogy egy utamba kerülő éles tárggyal szép, egyenletes csíkokat vágjak a karomba. Nem kellene örömet éreznem a gondolatra, hogy látom a saját véremet, ahogy végigfolyik ujjaimon, majd lezser egyszerűséggel, szinte művészi gyönyörűséggel cseppeket alkot a padlón.

Felemészt.

Belülről. Mélyen, szinte olyan helyeken érzem az ürességet, melyet megtölt a keserű méreg, hogy vannak pillanatok, mikor mozdulni sem bírok. Csak állok, kétrét görnyedve, levegő után kapkodva. Úgy váltogatják egymást a könnyebb, nehezebb percek, mintha egy gyorsasági verseny lenne. Minél hamarabb véget ér az egyik, annál tovább tart a másik. Mondanom sem kell, hogy az igazság nyer. Az igazság, mely magában hordozza a bénító tudatát az elvesztésének.

Rideg.

Gonosz és érdektelen. Kiszámíthatatlan és legyőzhetetlen. Mindent megrontó és szűnni nem akaró. Bűnös és igaz. Sírásra késztet, közben pedig csak arra vár, hogy képedbe mondhassa: „Már megint én nyertem”, ahogy a sós, kövér cseppek kibuknak a szemeidből. Hiába állsz ellen, még a saját emlékeid is ellened dolgoznak. Minden apró tárgy, mely rá emlékeztet az ő oldalán áll. Tisztában vagy ezzel, mégsem akarsz megválni tőlük. Miért? Mert csak ez maradt neked belőle.

Reménykedsz.

Rengeteg mindenben. Abban, hogy hirtelen felébredsz, és kiderül, hogy az egész csak egy rémálomnál is rosszabb képzelődés volt. Abban, hogy egyszer el tudod majd engedni. Abban, hogy a fájdalom előbb-utóbb megkönyörül rajtad, és a szívedbe markoló körmeit visszahúzza. Abban, hogy az idő enyhít a szenvedésen. Mert begyógyítani biztos nem fogja.

Hazugságok.

A remény is egy közülük. Ezekkel áltatod magad, hiszel egy „nagyobb jóban”. Hiszel abban, hogy minden okkal történik, próbálod levonni a következtetést. Ennek azonban nincs. Ugyan mi lenne a jó dolog ebben, hogy a szíved több millió darabra törik? Hogy megpróbálsz találni még egy kis érző részt magadban, mely rendbe hozhatna, mellyel újra érezhetnél mást is a kínon kívül, bár ebben te sem hiszel?

Tagadsz.

És mindezeket nem ismered be. Főleg nem magad előtt. Mert akkor összetörnél. Remény nélkül már rég felvágtad volna az ereidet, és ha jobban belegondolsz, ezért ez a legnagyobb ellenséged.
A Remény.