Egy nap beteljesül a csoda... //Sherlock//

„John kórházban van. Sajnálom” – MH

Mikor láttam, kitől jött az üzenet, tudtam, hogy valami baj van. Ritkán kerültünk kapcsolatba, még annak ellenére is, hogy ő volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Az a dolog pedig, amiről a havi egy alkalommal történő „beszélgetésünk” szólt, az John volt. Így mikor négy nappal a szokásos helyzetjelentés előtt pittyegett a telefonom, összeszorult a torkom. Szinte lélegzetvisszafojtva álltam pár percig, telefonomat görcsösen az ujjaim között tartottam. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Mycroft feladata volt, hogy vigyázzon rá, és ha még ennek ellenére is kórházba került… inkább bele sem gondoltam.

Londont sosem voltam képes elhagyni. Tisztában voltam vele, hogy mekkora veszélynek teszem így ki, de az, hogy ne láthassam akkor, amikor akarom… a legjobb barátomat… egyszerűen nem ment. Bátyám igyekezett minden próbálkozásomat megakadályozni, s ha jobban belegondolok, a könyvtári incidens is csak egy hajszálon múlt. Vasárnap délután volt, s ilyenkor John mindig ugyanoda ment, ugyanabban az időpontban. Igyekeztem minél láthatatlanabb maradni, ám megrökönyödött vállait látva tudtam, hogy adnom kell neki valamit, amiből reményt meríthet. Így egy rövidebb útvonalon haladva hamarabb odaértem, mint ő. Mindig ugyanannál a polcnál kezdett, ahol a legfrissebb bűnügyi eseteket tárgyalták az újságok. Sokszor bekarikázott egy-egy – szerinte – érdekesebb ügyet, s hiába, hogy pár másodperc alatt meg lehetett oldani mindegyiket, örültem, mikor egy nap megkaptam az összes általa összefirkált példányt. Nem volt nehéz kitalálni, ki küldte.

Ezek átolvasása után mindig máshova ment, úgyhogy úgy döntöttem, biztosra megyek. Kiválasztottam pár újságot, s pár perces keresgélés során kiválogattam azokat, melyeket ő érdekesnek találna. Bekarikázgattam őket, majd mellé írtam, ki az elkövető. Ennél többet nem tehettem, ugyanis hallottam, hogy belépett az ajtón. Nem akartam ott maradni arra az időre, míg ő is ott tartózkodik, azonban már nem tudtam elmenni. Gyorsan elbújtam egy távolabbi polcsor mögé, ám még így is láttam, ahogy meglepve ül le megszokott helyére. Sosem készítették neki ki az újságokat, így már az első pillanattól kezdve gyanakodott. Alig lapozott át pár darabot, mikor szinte fuldokolva pattant fel a helyéről.

- Sherlock – ismételgette nevem, még mindig az asztalnak támaszkodva.

Hirtelen megfordult. Szemében egyszerre rémületet és könyörgést láttam, ahogy fejét össze-vissza kapkodva haladt a sorok között.

Ez volt az a pillanat, mikor majdnem önkéntelenül utánaszóltam, ám még mielőtt valami végzetes történhetett volna, két öltönyös lépett elé.

- John Watson? Velünk kell jönnie. Sajnos gázszivárgás van az épületben, mindenkinek el kell hagynia a könyvtárat – közölték vele.

- Nem! NEM! Nem megyek! – kiabálta, ám azok ketten karon fogták, s egyszerűen magukkal cipelték.

- SHERLOCK! – kántálta nevemet. – Kérlek, Mycroft ne! Tudom, hogy itt van – hallottam még utoljára, mielőtt az említett személy megjelent volna.

Fanyar mosollyal néztem rá.

- Tudod, még sosem láttalak sírni – tekintett rám meglepődve.

Szinte lesokkolva kaptam szemeimhez. Eddig azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, de tévedtem.  A sós cseppek végigfolytak az arcomon, s már az államnál jártak, mikor bátyám egy zsebkendőt dobott hozzám.

- Elküldöm neki az újságokat – közölte egykedvűen. - Egyszerűen hihetetlenek vagytok. Azt hinném, hogy szerelmesek vagytok egymásba… bár, ki tudja, nekem sosem volt legjobb barátom – jegyezte meg, miközben elgondolkodott, hogy vajon mi haszna van annak.

- Mindenesetre ezt nem csinálhatod tovább. Nincs időm a gyerekes egymásra találásotokra. Te is tudod, hogy miért tetted azt, amit tettél. Ne légy ostoba – s a következő percben már ott sem volt.  

Sokszor eszembe jut, hogy miért nem törekedtem inkább arra, hogy elfelejtsen és továbblépjen, ám önzőségem nem engedte. Reméltem, hogy egy nap majd visszatérhetek, és azt akartam, hogy várjon. Azt akartam, hogy örüljön nekem.

Mycroft is tisztában volt vele, hogy üzenete után rögtön a kórházba megyek, így az emberei, akik a kórterme előtt voltak, úgy tettek, mintha nem is látnának. Valószínűleg tudatta velük, hogy egy eszelős tekintetű férfi meg fogja látogatni a beteget. Amint beléptem, mind a ketten távoztak, s bezárták mögöttem az ajtót. Egyszer majd kénytelen leszek köszönetet mondani a bátyámnak.

Óvatos léptekkel jártam körbe az ágyát, miközben felmértem állapota súlyosságát. A sérülésekből egy verekedésre következtettem, ami nagyon meglepett. Az elkövetők ketten voltak. Az egyikük sötétbarna, míg a másik fekete hajú... - pörögtek a gondolatok a fejemben. Leállítottam magam. Nem ezért vagyok itt. Velük majd később foglalkozom.

Az életjelei stabilak voltak, így valamivel nyugodtabban ültem le mellé.

- Miért verekedtél, John? – suttogtam bele a semmibe összetörten.

Kezét a sajátomhoz szorítottam, miközben a fellelhető összes bocsánatkérést elmorzsoltam. Még ha ő meg is bocsátana, én magamnak sosem tudnék. Nehéz szívvel álltam fel. Pár lépés választott el az ajtótól, mikor a gépek hirtelen jelezni kezdtek. Szemhéja mozogni kezdett, s élesen rám emelte tekintetét. Izgatottságát az egyre gyorsabb hangok mutatták.

- Nyugodj meg, kérlek. Pihenned kell – léptem vissza rögtön, s szinte könyörgően néztem rá.

- Ki… ki az ott? – próbált minél hamarabb teljesen felébredni. – Sherlock – nevem kiejtése nem is kérdés, inkább egy fájdalmas kijelentés volt. – Álmodom? – kérdezte hunyorogva.

Egyik kezemmel tekertem egyet a nyugtató adagolóján, s reméltem, hogy minél hamarabb hatni fog a szer.

- Igen, John, álmodsz – mondtam neki, miközben végigsimítottam arcán, majd próbáltam valahogy elaltatni.

- Nem akarok felébredni – kérlelt szinte a sírás küszöbén, majd hirtelen a kezemhez kapott.

Éreztem, ahogy lassul a pulzusa, tudtam, hogy nemsokára visszaalszik.

- Egy nap, John – s ismét sós ízt éreztem a szám sarkában -, egy nap itt leszek, mikor felébredsz. Egy nap teljesíteni fogom a kérésed, egy nap teljesítem a csodádat.

Flóra xo

Update: Nemrég szólt egy kedves olvasó, hogy a történet egy része nagyon hasonlít egy angolul írtra. És most, hogy elolvastam azt, kb. sokk hatása alatt vagyok, ugyanis a vége tényleg rendkívül megegyező. Az a gond, hogy nem emlékszem, hogy olvastam volna ezt a történetet, de előfordulhat, ráadásul most nagyon rosszul érzem magam, amiatt, hogy esetleg valaki azt gondolhatja, hogy még ha fordítanék is valahonnan, nem írnám oda a forrást, pedig ha így lenne, minden további nélkül megtenném, hiszen tudom, hogy milyen gonosz dolog az, ha valaki megdolgozik valamivel, aztán pedig lekoppintják. Így még ha tényleg nem is onnan 'néztem' a történetet - ráadásul majdnem az egész teljesen más :( - de előfordulhat, hogy akaratomon kívül onnan merítettem ihletet... itt a link a másik történethez. KATT
És köszönöm szépen az észrevételt!!!