A Fandom Egyetem 1. rész

- Cam, siess! El fogsz késni, ha még sokáig húzod az időt! – hallom anya kiáltozását.

- Jól van, jól van – dörmögöm az orrom alatt, mialatt igyekszem minél gyorsabban bepakolni a könyveimet a táskámba.

Valószínűleg a fele sem fog kelleni azoknak a dolgoknak, amik már három napja a hátizsákom alján hevernek, de nem mindennap kezd az ember az álmai iskolájában, így igyekszem mindenre felkészülni. De mondjuk az elsős fogszabályzómra csak nem lesz szükség...

Már több mint két órája felkeltem, de a gyomrom még mindig úgy érzi, mintha egy hullámvasúton lenne. A hajam nem marad úgy, ahogy szeretném, a hangom remeg, és egy valóságos idegroncs vagyok.

- Nyugi, Cammy, nyugi. Végül is ma semmi érdekes nem fog történni azon kívül, hogy elfoglalod a szállásod a kollégiumban, illetve találkozol… ne is gondolj bele kikkel – saját magam megnyugtatása csillagos ötös!

Idegesen veszem végül a hátamra több kilós hátizsákom, majd kezemben fogva Mr. Zugzwang-ot elindulok lefelé.

Anya és apa már a kocsiban ül, a bőröndöm valószínűleg a csomagtartóban hever, így nem tudom bene elsüllyeszteni Zugzwang-ot, mielőtt anya észrevenné. Remek.

- Cam, te sem gondolhatod komolyan, hogy egy agyonmosott plüsscicával jelensz meg ezen a helyen! – szólt rám rögtön.

- De! – feleltem leleményesen.

- Hiszen már tizenkilenc éves vagy… - kezdett bele anya, ám apa egy „Hagyd, hiszen tudod, milyen ideges” pillantással leállította.

- Jó, rendben, csak induljunk el végre – adta be a derekát egy sóhaj keretében. Szerintem majdnem ugyanannyira izgult, mint én.

Az egyetem Anglia egyik legszebb vidékén helyezkedett el. Mondjuk akkor is oda akartam volna járni, ha egy szemétdomb kellős közepén van… de a lényeg az, hogy nem számít sem a négyórás út, sem a tény, hogy távol leszek mindentől, amit életem eddigi 18 éve során megismertem, hiszen olyan emberekkel leszek körbevéve, olyanoktól fogok tanulni, akikre felnézek.

Ez a legújabb iskola – illetve annak átalakított kastély - egész Angliában, s ez lesz a legelső osztálya. Mai napig nem értem, hogy engem hogyan vehettek fel, hiszen több ezren pályáztak a hetven üres helyre. Ráadásul a tanárok kilétén, és a tárgyak nevén kívül semmi sem árultak el. Azt sem tudjuk, mennyi ideig fogok oda járni, mik az elvárások, mennyit és mit kell tanulni.

Mikor végeztem a gimnáziummal, anya már megtervezte az egész életem. Nem mintha nem lett volna beleszólásom, ha úgy akarom, egyszerűen nem volt semmi ötletem, így ráhagytam a jövőm alakítását. Azonban egy nap, mikor Sherlock Holmes és a Doktor közös projektjét olvasgattam, rábukkantam egy interjúra, melyben elmondták, hogy a következő évben tanárként fognak dolgozni az új Egyetemen. Azonnal utánanéztem a dolognak, s mint kiderült, csak kitűnő eredménnyel rendelkező tanulók jelentkezhetnek. Ekkor adtam hálát az égnek – anyának -, hogy ösztönzött a tanulásra, s minden „stréber vagy” beszólás inkább bóknak hatott emlékeimben abban a percben, mint gúnyos megjegyzésnek. A bökkenő azonban egyrészt az volt, hogy tehetségemet egy videó keretében meg kellett nekik mutatnom, másrészt pedig eszméletlenül sok pénzbe került akár egy félév is. Természetesen voltak ösztöndíjas helyek, de a megnyerésükre egy pillanatig sem számítottam, hiszen miben lennék én tehetségesebb, mint ezer másik ember?

Apa és anya hallani sem akartak a dologról. Nem elég, hogy pénzünk nem volt rá, de az is elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan messze lakjak tőlük. Így le is mondtam a dologról. Egy napig. Egyszerűen nem ment ki a fejemből. Egyik nap nyugodt voltam, beletörődő, másik nap dühöngtem és arra készültem, hogy ha kell, megszököm, és az Egyetem pajtájában fogok lakni. Titokban végül elkészítettem a videót, melyben az egyik kedvenc versemet szavaltam el, illetve beszéltem arról, hogy mennyire tisztelem a munkájukat, valamint az írásaimról is ejtettem pár szót. Beikszeltem az „ösztöndíjra is jelentkezem” rubrikát, s vártam. Miután egy hét elteltével sem érkezett válasz, lelkiekben már felkészültem az elutasításra. Beletörődtem, hogy anyához hasonlóan elvégzem a jogot, és gyakornokként is végül nála kötök ki.

Nem is mertem ábrándozni máson, de ahogy azt várni lehetett, semmi másra nem tudtam gondolni. Egy álmom vált volna valóra, ha mégis felvesznek és tanulhatok azoktól az emberektől. Így mikor megérkezett a levél, hogy felvételt nyertem, ráadásul ösztöndíjjal, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor – mint most -, s ezt anyáék is látták rajtam. Féltve közölték, hogy ha tényleg így akarom, akkor járhatok erre az egyetemre, csak hívjam fel őket mindennap. Nevetve mondtam, hogy ez, ha nem mondták volna, akkor sem lenne másképp, és azóta sem merem elhinni, hogy lehetséges ennyire boldognak lenni, mint amennyire én vagyok.

- Cammy, megjöttünk – keltett fel apa.

- Ó, ne, pedig nem akartam átaludni az utat!

-  Hát, ha valaki egész éjszaka fel-alá járkál a szobájában, annak megvan a következménye – mutatott rá.

Gyorsan kipattantam a kocsiból, és ismét elöntött a boldogság. Körülöttem több tucat gyerek szaladgált fel-alá, pár bőrönd árván álldogált a kovácsoltvas kapu előtt. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy az a középkori kastély kiemelkedett az azt körülvevő erdőből. Rózsaablakain megcsillant a nap fénye, s inkább tűnt ez a hely egy turistalátványosságnak, mint egy igazi iskolának. Hasonlított a Roxforthoz – a tornyaival, illetve a rengeteg patakjával -, ám ott csak egyszer jártam, így lehet, hogy rosszul emlékszem annak kinézetére. Észre sem vettem, hogy szájtátva bámulok magam elé, amíg egy kellemesen mély hangú férfi meg nem szólított.

- Szép, ugye? – kérdezte nevetve, de meg sem állt mellettem, így már csak a lebegő kabátját láttam magam előtt.

- Na, nézzük meg, hol a szobád – mosolygott rám anya pár pillanattal később, s apával az élen el is indultunk a lányok rezidenciája felé.

A bejáratnál rögtön belebotlottunk egy morcos, dekoratív hölgybe, aki papírok százaival a karján rohangált egyik diáktól a másikig.

- Téged hogy hívnak? – érdeklődött, de hangja inkább volt sürgető, mint bizalmat keltő.

- Cameron Ashley Morgan – feleltem reményeim szerint magabiztos hangon.

- Ezt töltse ki – nyújtott felém egy lapot, miközben már el is indult következő áldozata irányába.

- Várjon, kérem, de én még nem tudom, mit akarok felvenni fő tárgynak – tiltakoztam rögtön az első kérdést meglátva.

- Jaj, hogy egyikük sem bírja eldönteni, mit akar főleg tanulni – morogta az orra alá, s rám ügyet sem vetve haladt tovább.

- Azt hiszem, itt nem az a kérdés, hogy mit, hanem, hogy kitől – jegyezte meg egy hozzám hasonló, szőke hajú lány.

- Szia! Te vagy Ashley? Ne haragudj, hogy hallgatóztam, csak meghallottam a neved, és mivel te leszel a szobatársam, muszáj volt idejönnöm – s már magához is ölelt.

- Szervusz! Mi vagyunk Cam szülei – puszilta meg anya a vidám lányt.

Na, remek, rögtön megszerették - gondoltam magamban.

- Gyere, mutatom az utat – ajánlotta fel, s az egyik kézitáskát át is vette anyától.

- Látod, milyen aranyos kislány? Mosolyogj már kicsit! - súgta a fülembe.

- Hát, nem ultrakirályságos? – kiáltott fel szobatársam, ahogy beléptünk az ajtón.

Tényleg „ultrakirályságos” volt. Külön fürdőszoba, két hatalmas franciaágy, és egy hatalmas könyvespolc is volt a szobánkban. Az egyik helyet már el is foglalta a mosolygós idegen, így én az ablakkal szemközti ágyra ültem le.

- Ó, még be sem mutatkoztam. Flora Healy vagyok – ölelt meg még egyszer.

- Örülök, hogy megismerhetlek – mosolyogtam rá.

- Én is téged! Annyira féltem, hogy valaki gonosz, nyávogós hisztiliba lesz a szobatársam!

- Honnan tudod, hogy nem vagyok az? – kérdeztem ártatlan szemekkel. Pár pillanatig bírtam, de utána elnevettem magam. – Nem, nem vagyok olyan – nyugtattam meg ijedt arcát látva.

- Jól ki fogunk mi jönni egymással – kacagott fel ő is.

„Tisztelt tanulók, szülők, tanárok! Kérem, mindenki fáradjon le a bejáratnál található társalgóba, hogy megnyithassuk a tanévet, s megismerkedhessenek egymással, tanáraikkal!”

Hallottuk a hangosbemondón keresztül érkező utasítást.

- Na, nem mintha nem fújnám kívülről mindegyikük önéletrajzát – jegyezte meg Flora, s ekkor döbbentem rá, hogy talán tényleg lehet bennünk valami közös.

- Gyere, menjünk! – ragadtam meg a karját, s anyáékat kikerülve lerohantunk a társalgóba.

- Még szerencse, hogy az első emeleten van a szobánk – jegyezte meg szobatársam kifulladva. – Nem vagyok az a sportos alkat.

- Még jó, hogy én sem – nevettünk fel.

- Nézd, az első sorban még van hely – rángatott mindenki elé.

- Kis figyelmet kérek! – szólalt meg egy hölgy a mikrofon mögött, miközben minden tanár felsorakozott mellette. Lélegzetem is elakadt, ahogy rájuk néztem, és ha valaki azt mondta volna, hogy csak álmodom, miden további nélkül elhiszem neki. Ott álltak előttem életem legmeghatározóbb egyéniségei. Kapkodva vettem a levegőt, de ahogy oldalra néztem, láttam, hogy Flora is ugyanilyen állapotban néz végig rajtuk. Hirtelen megragadtam a kezét, s így, egymás ujjait tördelve vártuk a folytatást.

- Köszönöm! Örülök, hogy mindenki épségben idetalált, remélhetőleg mind a hetven diák sikeresen elfoglalta szálláshelyét. Nem is húznám tovább az időt, ismerkedjenek meg tanáraikkal!

- Először is – mutatott John Watsonra – az angoltanárukkal…

- John Watsonnal! – kiáltott fel Flora, s hirtelen mindenki ránk nézett. A tanárok egytől-egyik elmosolyodtak, s a diákok is tapssal, illetve füttyel dicsérték meg.

- Ó, látom, van egy felkészült diákunk – jött oda hozzánk a bemutatást vezénylő hölgy. – Jöjjön, mire vár, folytassa! – s azzal kihámozta kezét az enyémből, és John Watson elé állította.

Flora halálsápadt arccal emelte fel tekintetét a tanárokra, de ahogy sejtettem, nem nagyon zavartatta magát, s elbűvölő stílusban folytatta azt, amit elkezdett. Érezni lehetett a levegőben, hogy rögtön megkedvelte mindenki.

- Tehát, ismerkedjetek meg az egyik legbátrabb katonával, blogíróval és emberrel, John Watsonnal, aki angolt fog nekünk tanítani! Itt, mellette az az ember áll, akivel szerintem bármelyikünk elmenne egy kis bolygók körüli utazásra, akivel a fizika rejtelmeit ismerjük meg: A Doktor! Következő tanárunk személyében egy újabb fantasztikus embert köszönthetünk, akinek remélhetőleg hegedűjátékát is hallhatjuk a következtetés tudománya mellett: a zseniális Mr. Sherlock Holmes! S természetesen itt áll a mindig sármos Jack Harkness kapitány is, akinek csajozási technikáival is biztos megismerkedhetünk majd – s hirtelen felnevetett, ugyanis az említett személy egy csábos mosoly keretében rákacsintott. 

Szépen sorban mindenkit bemutatott, miközben az egész megnyitó egy rajongva tisztelő lány szemszögén keresztül zajlott le. A diákok vele együtt skandálták a neveket, a tanárok pedig érdeklődve, és mosolyogva várták, róluk vajon mit fog mondani.

KATT