„Sosem játszott
velem senki. Nevetségesen hangzik, de hatévesen ez volt életem legfőbb
problémája. Katasztrófaként éltem meg, hogy alig szólt hozzám valaki az oviban,
sőt az ebédemet is egyedül fogyasztottam el, miközben mások vígan beszélgettek,
ugrándoztak.
Egyszer sem
említettem ezt apának, már akkor is bennem volt a dac, hogy engem ne sajnáljon
senki. Bátrabbnak, keményebbnek mutattam magam, mint amilyen belülről voltam.
Vagyok.
Azt hiszem, egy
idő után azonban az ember felveszi azt az álarcot, amit annyi éven át kitartóan
visel. Egy idő után az az álarc lesz az igazi mivoltunk, és ezen nagyon nehezen
változtathat akárki.
Talán egyszer
volt egy barátom. Igen. Határozottan emlékszem arra, hogy egy kisfiú sokszor
járt nálunk, de sem a neve, sem a kinézete nem ugrik be. Hogy hova tűnt az
életemből? Fogalmam sincs. Furcsa… mintha minden információt, emléket vele
kapcsolatban kitöröltek volna a fejemből, pedig még arra is emlékszem, hogy
négyévesen milyen könyvet kaptam karácsonyra!”
Idegesen csapom
le a tollat az asztalra. Mekkora butaság ez az egész! Hihetetlen, hogy képes
voltam leülni ide, és leírni ezeket. Dühösen gyűröm össze a papírlapot. Minden
frusztrációmat a kis lap ellen irányítom, majd a lehető legtávolabbra hajítom.
Képtelen vagyok
egyhelyben ülni. Fel-alá járkálok. És még mindig. Fel-alá. Fel-alá. Igyekszem
erre a csöppet sem nyugodt baktatásra koncentrálni, de még így is beférkőzik
szinte a bőröm alá az a bizonyos álom. Szinte sosem álmodom. Sajnos ezzel
ellentétben mostanában igen, és felettébb zavaró, hogy éjszaka ilyen fölösleges
dolgok járnak a fejemben. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, még nappal sem hagy
békén a kisfiú homályos emléke.
Tegnap csak egy
ügyet oldottam meg, így új kihívásra éhesen kapom fel a kabátom.
- Te itt maradsz
– közlöm a papírcsomóval, majd mielőtt kilépnék az ajtón, átrúgom a szoba másik
sarkába.
- Sherlock!
Sherlock! – hallom egy férfi kiáltozását, mialatt próbálok átvágni a londoni
forgatagon.
„Miért is nem
mentem inkább taxival? – dühöngök magamban. Fantasztikus ez a mai nap.”
- Sherlock!
Sherlock! Várj már meg! – s amint mellém ér, belekapaszkodik a vállamba. – Huh,
ez a mai reggel! Hihetetlen szerencse, hogy egyáltalán észrevettelek!
- Tényleg…
hihetetlen nagy szerencse… - dünnyögöm magamban.
- Nem ülünk be
egy kávéra? – kérdi, s egy pár méterre lévő kávézóra mutat.
- Most nem igazán
érek rá – hárítom el azonnal.
- A kórházba
mész? Akkor elkísérlek, van egy kis dolgom ott.
Némán sétálunk,
csak Mike hangos sóhajtozása töri meg kettőnk csendjét. Egy örökkévalóságnak
tűnik, mire megérkezünk.
- Egyébként
megoldódott már a lakótárskeresés?
- Tessék? Ja,
nem, még nem – válaszolok, mielőtt elindulna a lépcsők irányába.
Pár óráig
megnyugszik háborgó elmém. Nem zaklat, így élvezettel tudom elvégezni
mindennapos kísérleteimet.
- Molly! –
kiáltok, mikor megszomjazom. Semmi válasz. – Molly! MOLLY!
- Itt vagyok már –
lép be lihegve az ajtón.
- Megtenné, hogy
hoz nekem egy kávét? – kérdem.
A következő, amit
észlelek, az egy frissen gőzölgő kávé a papírjaim mellett. Egy hörpintésre
megiszom.
- Sherlock!
Sherlock! Hahó! Vendéget hoztam – kiált be zárt ajtón keresztül Mike, és szemem
sarkából észlelem, ahogy egyre közelebb jön, majd leül egy székre.
- Igen? – kérdem unottan,
fel sem pillantva.
- Ejnye, hol a jó
modorod? – dorgál, mire gúnyos arcot vágok a mikroszkóp mögött.
- Jó napot
kívánok! – szólal meg hirtelen a szobában lévő harmadik személy.
Egy pillanat
alatt elönt a kétségbeesés, és a felismerés hulláma, ám kívülről ez egy csöppet
sem látszik. Görcsösen tartom kezem továbbra is a mikroszkópon, és úgy teszek,
mintha semmi sem változott volna meg az elmúlt tíz másodpercben.
- Jó napot! –
felelem higgadt hangon, majd lassan felnézek.
KLIKK :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése