A Fandom Egyetem 2. rész

- Úr Isten… Úr Isten… - kántálta már vagy öt perce megállás nélkül, immáron lakóhelyünk padlóján ülve.

- Nyugi, csak lélegezz mélyeket – igyekeztem hatni rá, de mondanom sem kell, hogy minden eredmény nélkül. Ráadásul, ha belegondolok én is valahogy így viselkednék a történtek után.

A tanárok szemléje után Flora visszaült mellém, s sápadtan, arcára fagyott mosollyal nézte végig a köszöntő befejező részét. Szeme csillogott ugyan, de fehérré vált bőre és kissé reszkető keze nem hagyott nyugodni. Amint végeztünk a nagyteremben, azonnal felrángattam a kissé kóválygó lányt a szobánkba, majd anyáéktól elbúcsúzva csak ketten maradtunk. Le sem tudott sokkolni a felismerés, hogy mostantól egy évig nem látom a szüleimet, hiszen az új „családom” is éppen elég izgalommal szolgált már az első napon.

- Biztos, hogy nem volt nagyon kínos? Kétségbeejtő? Nem érezted úgy, hogyha a helyemben lennél, rögtön elsüllyednél szégyenedben? – kérdezgette.

- Egyáltalán nem, sőt! – biztosítottam immáron századik alkalommal.

- De biztos? Úgy értem, tényleg jól éreztem magam, ráadásul a végén már nem is én mondtam a dolgokat, hanem mindenki be-bekiabálta azt, amit ő szeret bennük, de végül is én kezdtem el az egészet, és tudod, van néhány dolog, ami jobb, ha az emberben marad… s ezek a rajongásig tisztelünk, szeretünk valakit… - hadarta, mielőtt le nem állítottam egy erélyes „nem volt ezzel az ég világon semmi gond” közbeszólással.

- Jó, rendben, azt hiszem, igazad van. Már úgyis mindegy – legyintett.

- Hé! Ne aggódj! Mindenki mosolygott, nevetett, és szerintem még egyikük sem látott egy ilyen fesztelen évnyitót… ha hívhatjuk így.

- Köszönöm szépen – ugrott hirtelen a nyakamba, s következő pillanatban már a földön feküdtünk nevetve.

 - Egyébként hogy hívjalak? Cam vagy Ashley? Mert anyukád mindig mást mondott, mint én – kérdezte zavartan, miután feltápászkodtunk.

- Ahogy gondolod. Az Ashley-t nagyon ritkán használom, szinte senki nem szólít így.

- Akkor úgy foglak hívni, ha nem gond – kacsintott rám. – Gyere, fedezzük fel a helyet!

Először a szomszédjainkat látogattuk meg. A mi kuckónk a folyosó bal oldalán, a végétől visszafelé haladva a második volt, így rögtön a sarki szobába tértünk be.

Baloldali szomszédjaink a legnagyobb meglepetésünkre egy fiú és egy lány volt. Amint beléptünk, azonnal felhagytak a kipakolással és elmagyarázták, hogy csakis azért vannak egy fedél alatt, mert testvérek. A szüleik csak úgy engedték el őket, hogy Josh megígérte, minden áron vigyázni fog kishúgára, Sallyre.

- És ti miről készítettétek a videótokat? – érdeklődtem.

- Ó, nos, nekünk kiskorunk óta van egy közös zenekarunk, mely két főből áll – mutatott Josh értelemszerűen magára és testvérére. – Sally énekel, én pedig gitározom és zongorázom.

- Wow! – kiáltott fel mellettem Flora. – És mikor hallhatjuk?

Pár pillantást vetettem a kibontott dobozokra, s a pengetőktől kezdve a mikrofonokon át minden létező zenei hangszer megtalálható volt a szobájukban.

- Igen, már elkezdtünk kicsomagolni, de majd csak az Esten hallhatjátok – titokzatoskodott a barna hajú lány.

- Milyen Esten? – lepődtem meg az új információ hallatán.

- Hát, amin mindenki fellép! Mindenki bemutatja azt, amit gyakorlatilag a tanárok már láttak a videókban… - magyarázta Josh.

Azonnal összeszorult a gyomrom. Ránéztem az előttem álló szupergazdag, gyönyörű testvérpárra, és máris minden eszembe jutott, ami balul sülhet el egy ilyen program során.

- Egyébként… ne haragudj, de nem te voltál az a lány, aki odakinn állt még kora reggel és olyan megigézve nézte az iskolát? Csak a hajszíned miatt… Na, persze még tucat másik szőke lány van itt… - nevetett fel zavartan.

- Én voltam, igen. Te pedig a hosszúkabátos idegen – bólintottam, amint eszembe jutott a reggeli találkánk.

- Örülnénk neki, ha majd este még átjönnétek, jó lenne jobban megismerni egymást – mosolygott ránk Sally.

- Persze, mindenképp! – válaszoltunk szinte egyszerre Florával.

- Te tudtál erről? – kérdeztem lakótársam, mikor már ismét a folyosón voltunk.

- Az Estről? Nem… annyira égő, hogy ilyeneket nem tudunk – szomorodott el.

- Igen… ráadásul fogalmam sincs, hogy fogom túlélni – morogtam az orrom alatt.

- Majd együtt felkészülünk rá, ne aggódj! Most pedig irány a földszint. Egyszerre elég volt egy szoba, nagyon megéheztem – jelentette ki.

- Abszolút egyetértek – vágtam rá azonnal, így egymást karon fogva, vidáman lépkedtünk lefelé az ódon lépcsősoron.

- Gyönyörű ez a hely – suttogta Flora, miközben kezét végigfuttatta a falon. Egészen addig, amíg hirtelen szája elé nem kapta a kezét, s úgy ugrott el a fal mellől, mintha megrázta volna.

- Jaj, nagyon sajnálom Mr. Holmes – hadarta. A sötétségből pedig Sherlock Holmes alakja rajzolódott ki.

- Egyetértek Önnel, ez a hely tényleg nagyon szép. Ms…?  - lépett két lépcsőfokkal lejjebb, mégis épphogy magasabbak voltunk nála.

- Healy. Flora Healy – válaszolta elhalóan. Még szerencse, hogy egymásba kapaszkodva álltunk.

- Nem is zavarom tovább Önöket – nézett rám fürkésző szemekkel -, folytassák csak a sétát. Az évnyitón elhangzott szavai pedig minden kollégámnak nagyon tetszett, magamat is beleértve. Ugyanis, ha jól emlékszem, ön volt az a hölgy, aki végül bemutatott minket – biccentett, azzal olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Néhány diák próbálkozott azzal, hogy leszólítja, de ügyet sem vetve rájuk haladt végig az előtéren erélyes tempóban.

Pár pillanatig lemeredve álltunk, és körülbelül úgy nézhettünk ki, mint a levegőért küzdő halak.

- Pont ő nem emlékezne – jegyeztem meg, miután szóhoz jutottam.

- Végigfuttattam az ujjam a mellkasán, Cam – s ahogy egymás arcára néztünk, kirobbant belőlünk a nevetés. 

KATT