A meglepetés

Emlékszem, mennyire izgultam a nagy nap előtt. Hétévesen az ember életében a legnagyobb fordulópontot az ISKOLA jelenti, csupa nagybetűvel. Kirángatnak a megszokott baráti körödből, nem látod többé az óvónénidet – főleg, ha olyan szerencsés vagy, mint én, és egy teljesen más városban kezded az első osztályt -, ráadásul a kedvenc babádat is a régi házatokban hagyod. Így nem csoda, ha az első napodat sírással és késéssel kezdted.

Tisztában voltam vele, hogy apu csak segíteni akart, mikor beültetett a kocsiba, figyelmen kívül hagyta a hisztimet és hiába, hogy a búcsúpuszi előtt elfordítottam a fejemet, amely emiatt a hajamat érte, szomorúan néztem a távolodó autó után, továbbá még sosem éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor, amikor több száz gyerek között álltam a kapuban a tanár nénim mellett.

Rajtam kívül már mindenki tudta, hogy ki lesz a padtársa, pár perc alatt egymásra leltek a barátnők, illetve, hogy ki kinek lesz a párja a délutáni játékok során. Egyik kezemmel a táskám pántját szorítottam, mintha az életem függne tőle, másikkal pedig a kedvenc meséskönyvemet hordozgattam magammal. Gondolatban már letettem róla, hogy valaha bárkivel is szóba állnék az ott lévő lányok közül, és már meg is terveztem, hogyan fogok hazajutni, amikor a tanárnőm egy kisfiú mellé állított. Gondolom, csak kettőnknek nem akadt társa.

- Szia! – hallottam cincogó hangját pár perc hallgatás után. – Szép könyved van.

- Köszi – feleltem bátortalanul, majd a kezébe adtam kincsemet.

- Te tudsz már olvasni? – nézett rám csodálkozva.

- Persze, már lassan egy éve. Apukám megtanított – válaszoltam büszkén. Mindenre az voltam, amihez apának köze volt.

- Én sajnos még nem tudok, de a meséket nagyon szeretem – ujjaival óvatosan végigsimított néhány lapon.

- Szívesen segítek neked megtanulni, ha gondolod.

- Tényleg? – csillant fel a szeme. – Az nagyon klassz lenne! Apa mindig próbálkozott vele, csak sajnos most nyáron nem volt ideje, azóta pedig már elfelejtettem.

- Semmi gond, majd együtt megoldjuk – mosolyogtam rá.

Mint később kiderült, Shown-nal több dologban is hasonlítottunk egymásra. Őt is az apukája nevelte, az anyukájára csak nagyon halványan emlékezett. Engem ugyan apa örökbe fogadott, de nála jobb szülőt nem is kaphattam volna. Sosem játszottunk egymás szobájában, ugyanis egyikünknek sem engedték meg, hogy bárkit is beengedjünk a házba. Így telt el barátságunk első 7 éve. Sülve-főve együtt voltunk, elválaszthatatlanokká váltunk.

- Mary, szerinted miért ilyenek a szüleink? – kérdezte egy nap Shown suli után, a kedvenc helyünkön ülve a parkban.

- Hogy érted?

- Magányosak.

- Miért lennének magányosak? – lepődtem meg, de miután hirtelen fájdalmat éreztem a szívemben, rájöttem, hogy igaza van.

- Sosem találkoznak senkivel, nem engednek be senkit a házba, nem járnak el szórakozni, mint más szülei… Csak velünk kommunikálnak. És mindig ott az a furcsán fájdalmas arckifejezés… – húzta el a száját.

- Fogalmam sincs – válaszoltam egy 14 éves lány bölcsességével.

Az igazat megvallva már sokat gondolkoztam ezen a dolgon. Néha, mikor apa fáradt szemeibe néztem, vagy ha reggelinél annyira elgondolkodott, hogy nem felelt semmire, eltűnődtem, boldog-e valaha is.

- Apa, kérdezhetek valamit? – barátom kérdése egész éjszaka nem hagyott nyugodni, így a következő nap nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek.

Szórakozottan bólintott egyet, miközben valami folyadékot vizsgált a konyhaasztalon egy mikroszkóp segítségével.

- Magányos vagy? – böktem ki végül.

Azonnal felpillantott a lencse mögül. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy elsírja magát, szemében kiolvashatatlan érzelmek cikáztak, de talán ha rosszkor pislogtam volna, ezt sem veszem észre, így a felismerés hatalmas súlya miatt inkább elfordítottam a fejem.

- Dehogy, Mary – mondta túl vidám hanggal. – Miért lennék az?

Gyorsan odajött, s egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mert nincsenek barátaid – jelentettem ki, de a szemébe nem tudtam belenézni. Féltem, hogy még több dolgot látok meg benne.

Hallottam, ahogy elakad a szava, beszívja, majd lassan kifújja a levegőt.

- Törődni… fájdalmas – ült le végül a szemben lévő székre. – Egyszer… volt egy barátom. Egy nagyon jó barátom.

- Mi történt vele? – kérdeztem halkan. Éreztem, hogy valami szomorú dolog fog következni.

- Én történtem vele – nevetett fel kicsit. – Tudod, régen veszélyesebb munkám volt, mint most. Bűnözőkkel, rendőrökkel dolgoztam együtt, és az egyik ügy során őt is bajba kevertem. Így úgy döntöttem, hogy jobb, ha távol maradok tőle.

- De miért?

- Most ez hagyjuk, majd később megbeszéljük. Menj a táskádért, el ne késsünk a suliból – erőltetett az arcára egy mosolyt.

Az iskolához érve Shown rögtön megkérdezte, miért vágok olyan savanyú képet. Először arra gondoltam, hogy beavathatnám, de apu annyira személyes dolgokat mondott el, hogy jobbnak láttam hallgatni. 

 - Viszont ha te nem is, de én megtudtam egy-két dolgot! Még nagyon régen, volt neki egy legjobb barátja, talán olyan jóban voltak, mint te meg én, azonban valahogy megszakadt köztük a kapcsolat. Apa ennyit mesélt, azt hogy miért nem barátok már, nem mondta el, de találtam egy képet! – mesélte izgatottan, majd egy képet vett elő a táskájából. – Szerintem ez az a bácsi, apa egyik régi barátja, aki miatt mindig olyan szomorú. Pedig már több mint 20 éve nem látták egymást. Érdekesek a felnőttek, nem gondolod? Miért nem keresi meg apa? Nem értem – rázta a fejét.

Alig hallottam szavait, ám a képet addig lóbálta a szemem előtt, hogy kénytelen voltam közelebbről is megnézni. Ahogy rápillantottam a két férfira, kis híján elájultam.

- Mi az, Mary, jól vagy? Úgy elsápadtál… - rémült meg Shown.

- Ő… - mutattam az egyik férfira a képen – az apám.

- Először is nyugodj meg, utána pedig nézd meg jobban a képet. Elég régi, lehet, hogy csak hasonlít rá.

Ám akárhányszor néztem rá a két férfira, az egyik változatlanul apa volt.

- Nézd csak, mi van a hátára írva! „Sherlock” Hogy hívják az apukádat? – kérdezte, ám amint az arcomra pillantott, meg is kapta a választ.

- Most mit csináljunk? – kérdeztem, miután elmeséltem az én új információimat is.

- Van egy ötletem – jelentette ki. – Ma délután apa el akar vinni moziba. Beszéld rá apudat, és gyertek ti is oda – mosolyodott el, mintha a világ legegyszerűbb dolgára jött volna rá.

- Biztos vagy benne? Lehet, hogy nem véletlenül nem találkoztak ennyi ideig…

- Persze, hogy biztos! Különben is, meg akarom ismerni az apukádat. Alig várom, hogy elmehessek hozzátok, és láthassam a különböző gyűjteményeit, amiről annyit meséltél – ragyogott fel az arca.

Egyáltalán nem voltam biztos az ötlet „nagyszerűségében”, de sajnos apa nagyon könnyen beleegyezett a filmnézős délutánba. Attól féltem, hogy jóvá akarja tenni azt, hogy néhány dologba nem avatott be, így igyekeztem a legjobb kislányaként viselkedni a nap hátralevő részében.

Görccsel a gyomromba ültem be a kocsiba, és igazán szerettem volna, ha megáll az idő.

Rosszul éreztem magam a reggeli kis incidens miatt. Egész nap az járt a fejemben, hogyan terelhetném el Mary gondolatait rólam, így mikor előállt az ötletével, habozás nélkül igent mondtam, noha láttam rajta, nem mondja el a teljes igazságot. Azonban megfogadtam, hogy a saját lányomat nem fogom elemezni, így fittyet hányva a jelekre, igyekeztem csak rá koncentrálni.

Akaratlanul is eszembe jutott John, a régi emlékek. Hiányzott Lestrade, Mrs. Hudson, a régi lakásunk, a nyomozások… de tudtam, ha megkeresném, már úgysem lenne olyan, mint akkor volt. Valószínűleg már régen túltette magát a dolgon, és ez így van rendjén. Én sem vagyok ugyanaz az ember. Amúgy is elég dolog emlékeztet a múltra, kezdve Mary nevével…

Mary azonban nagyon furcsán viselkedett. Egész úton meg-meg akart állni, hol egy érdekes madarat látott, hol pedig mosdóba kellett mennie. Minden érzelem ott volt az arcán, de igyekeztem figyelmem kívül hagyni. Valami nem stimmelt, de gondoltam, majd később elmondja.

Ahogy beléptünk a mozi előcsarnokába csak még rosszabb lett a helyzet. Már én is feszült lettem attól, ahogy a lányom igyekezett távol tartani a pénztártól.

- Ne butáskodj, Mary, meg kell vennünk a jegyeket –igyekeztem megnyugtatni. – Mi a baj, haza szeretnél menni? – kérdezgettem.

- Nem… vagyis igen. Nem – válaszolta.

- Mary, mi történt? – álltam meg végül előtte, s komoly arccal a szemébe néztem. Reméltem, hogyha látja rajtam, hogy tényleg érdekel, akkor megnyílik előttem.

Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor egy kisfiú ránk köszönt.

- Szia, Mary! Csókolom, Mr. Holmes – nyújtotta felém a kezét. – Én Shown Watson vagyok – mondta vidáman.

- Watson? De érdekes, volt egy Watson nevű… - kezdtem bele erőltetetten vidám hanggal, ám abban a pillanatban, összeállt a kép.

Életem során ez volt a második olyan pillanat, amikor összezavarodtam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyelőre nem láttam John-t, de a kisfiú összes vonása rá emlékeztetett.

- Apa! Apa, én… én sajnálom – fogta meg a kezemet Mary.

- Én… én… - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de ahogy hátráltam volna pár lépést, megjelent Shown apukája.

John éppen két adag popcornt igyekezett minél szilárdabban tartani, fel sem emelve a tekintetét jött fia után.

- Shown, megérkezett már a barátod? Vettem neki is popcornt, de az nem mondtad, hogy jön-e vele valaki… Ne vegyük meg a… - s ekkor odaért fia mellé. Ránézett a kislányomra, majd arcomra emelte tekintetét.

Mintha megfagyott volna a levegő. Nem hittem volna, hogy a könyvekben olvasható hatalmas metaforák bármelyike is megtörténhet, de mégis. Ott álltunk egymással szemtől szembe, és nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Mondjam, hogy sajnálom? Hogy inkább mégis a halált választottam volna, csak ne kellett volna végignéznem a szenvedéseit? Ahogy rémálmoktól izzadva kelt fel minden éjszaka? Amint feleségül vett valakit, akit utána ismét elvesztett?

- Meglepetés!! – kiáltott John fia.

- John, én… - kezdtem volna bele, de belém fojtotta a szót.

- Ne a gyerekek előtt.

KATT xx