Súlyos változások

Kikászálódom az ágyból. Két hónap telt el a visszatérésem óta, de egyszer sem beszéltem Johnnal a „nagy betoppanásom” kívül, ahogy szentimentálisan nevezi blogjában.

Ahhoz képest, mennyire megviselte távollétem, nagyon nem repesett az új találkozás lehetőségétől sem. Azt vágta a fejemhez, hogy hogyan lehetek annyira érzéketlen, hogy három év gyász után csak úgy elvárom tőle, hogy a nyakamba ugorjon. Valóban, eszembe jutott ez a lehetőség is, hiszen az emberek általában így fejezik ki, ha örülnek annak, hogy valakit hosszú idő után újra látnak, és John… nos, nyugodtan használhatjuk rá az átlagember kifejezést.

Arra azonban, ami ténylegesen történt: hozzám vágta az éppen olvasott könyvét, ordítozott, szó szerint kidobott a lakásból, csak nagyon kevés esélyt láttam. Hiába, néha még John is meglephet. Továbbá a pulzusom felgyorsulásából arra következtettem, hogy engem is felkavarhatott a dolog. Főleg, hogy nem a jó értelemben.

Pár héten keresztül igyekeztem véletlenül összefutni vele, de levegőnek nézett. Így hát visszatértem a Baker Street 221B-be, üresen álló otthonomba. Egyedül.

Minden személyes holmim a helyén volt. Ismerősként köszöntöttem a koponyát, azt hiszem, hiányolt már. Régóta nem beszélt hozzá senki.

John nem fogta vissza magát, így szinte minden érzelgős tettéről volt több árulkodó nyom is, hiába, hogy kiköltözése előtt mindent visszatett a helyére.

Nyomaszt a fotelommal szembeni üres karosszék. Hozzászoktatott a jelenlétéhez, most pedig annak megvonásával büntet. Hozzászoktatott a tudathoz, hogy van egy barátom, van valaki, akiben bízhatok, akire számíthatok. Most pedig ismét egyedül vagyok. Hiába bírtam „csak” három évig a magányt, a száműzetésem tovább folytatódik.

Lestrade naponta többször is hívott. Reményeim szerint egy szórakoztató gyilkosságsorozat ügyében, ám miután többségben voltak a hogylétem iránt érdeklődő szavai, mint az értelmesek, így egy idő után már fel sem vettem a telefont.

A külvilág levelekkel bombázott. Mire hazaértem, már több tucat érkezett. Általában rögtön a kukában landoltak, egyik nap azonban jött egy régi, belga papírra írt üzenet. Nem is ez volt az, ami felkeltette a figyelmemet, hanem a feladó neve. Mary Morstan.

Mivel egy aprányit kíváncsi voltam John újdonsült barátnőjére – továbbá meg akartam győződni átlagosságáról, hiszen mégiscsak Johnról van szó, vigyáznom kell rá, hogy egyformán egyszerűek legyenek -, pár perccel meghosszabbítottam a levél kukával való találkozása előtti időt.

John talán kikérte volna a véleményemet – bár úgysem hallgatott volna rá -, mielőtt megkérte a hölgy kezét. Biztos gusztustalanul szokásos módon tette: letérdelt elé, talán még sírtak is… Ettől függetlenül örültem volna, ha először velem közli, és ott vagyok a nagy alkalomkor, hiszen valakinek az észt is képviselnie kell két érzékeny ember között.

Ez a három év talán pótolhatatlan emlékeket vett el tőlem? Na, még a végén pont olyan szentimentális leszek, mint John…

Szabványméret, törtfehér szín, enyhe rózsaillat. Forgatom, nézegetem, mikroszkóp alatt megvizsgálom… végül is sosem lehet tudni, ki akarna eltenni láb alól.

Miután így meggyőződtem arról, hogy semmilyen mérgező anyagot nem rejt, kinyitom. Egy újabb boríték van benne, melyen ez áll: „Esküvői meghívó Sherlock Holmes részére”.

Igyekszem egyelőre semmilyen következtetést levonni. Lehet, hogy Mary egy rokona házasodik… na, persze, arra engem minek hívnának meg.

„Kedves Sherlock Holmes!

Felettébb boldoggá tenne, ha eljönne az esküvőnkre, és John tanújaként áldását adná házasságunkra. Valószínűleg meglepi levelem, ugyanis John igen ridegnek mutatkozott ön iránt, de higgye el, nagyon szeretné, hogy ott legyen.

 Rendkívül örülök, hogy visszatért közénk.

Üdvözlettel:

Mary Morstan”

Végre valaki, aki nem fecsérli sem a papírt, sem az időmet a hosszú, unalmas mondanivalójával. Pár pillanatig még a kezemben tartom, majd egy laza mozdulat után elsüllyed a többi levél között a szemetesben.

A meghívó nem. Azt mélyen a zakóm belsejébe teszem.

Fehér virágok. Fekete öltöny. Boldog párok. Túl sok fecsegés. Majdnem száz ember, akiknek a nagy része csak a terülj-terülj asztalkám miatt jött el, illetve hogy egy jót élcelődhessen a neki nem tetsző dolgokon. A növényekből, mondjuk, tényleg kissé sok van, de egyébként meg kell hagyni, hogy kitettek magukért. Rendhagyó… már akinek egyáltalán tetszik az ilyesmi.

Az oltár előtt már ott áll John. Mellette pedig Lestrade. Először az utóbbi vesz észre, enyhén megböki a vőlegény vállát, aki emiatt hirtelen rám néz. Látom a fájdalmat, a bánatot, a meglepettséget, az esetleges örömöt az arcán, ám azt nem, hogy melyik az erőteljesebb. Önkéntelenül teszek pár lépést, s miután John mereven visszafordul, makacsul maga elé tekint, Lestrade az, aki int, hogy váltsam le.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezi, amint mellé állok.

- Jöttem áldásomat adni a nászra – felelem higgadtan. – Megjegyzem te is felkérhettél volna tanúnak, nem kellett volna közvetítőkön keresztül szólnod.

Rögtön hátranéz. Szóval nem tudott róla.

- Mary szólt neked? – kérdezte, miközben újra elfordult tőlem.

- Igen.

A ceremónia kezdetéig nem váltunk többször szót egymással. Azonban mielőtt még Mary kilépett volna az oltárig húzódó fehér szőnyegre, alig hallhatóan mormog valamit az orra alatt.

- Örülök, hogy itt vagy.

- Én is – felelem őszintén.

Mary, John szemével, gyönyörűen fest. Remeg a keze, mikor hátrafordul, hogy átvegye a gyűrűket. Meglepve látom, mennyi változott. Mióta újdonsült felesége felbukkant az életében, kiegyensúlyozottabb lett.

Amint vége – mivel a „Ha a jelenlévők közül bárki tudomással bír olyasvalamiről, amiért ők ketten nem egyesülhetnek a házasság szent kötelékében, szóljon most, vagy hallgasson mindörökké” résznél sem kiáltott fel senki -, John súg valamit felesége fülébe, mire a nő mosolyogva bólint. Komoly arccal rám néz, int a fejével, és egy külön kis terembe vezet.

- Így nem tudom élvezni az esküvőmet, hogy haragszom rád. Szükségem van a legjobb barátomra. Addig innen ki nem megyünk, míg magyarázatot nem adsz – és már le is ült egy székre.

- Rendben – válaszolom egy halvány mosoly keretében. – Nekem is – suttogom halkan.

Még ha nem is lesz minden ugyanolyan, mint régen volt, a lényeg nem veszett el, és azt hiszem, ez a legfontosabb…

KATT xx